39 évvel ezelőtt, 1972. szeptember 5-én,  egy keddi napon, hajnali négy óra körül a Fekete Szeptember nevű palesztin terrorszervezet nyolc fős kommandója átugorja a müncheni olimpiai falu alig 180 centis kerítését, egy nevetségesen egyszerű pótkulcs segítségével háborítatlanul behatol a Conollystrasse 31. szám alatti apartmanházba, ahol túszul ejt tizenegy izraeli olimpikont, akik a bajor fővárosban megrendezett játékokra érkeztek; két (határozottabban ellenálló) túszt már a helyszínen agyonlőnek. Elkezdődik a müncheni túszdráma.

A hatóságokat azok a sportolók értesítik, akiknek az utolsó pillanatokban sikerült elmenekülniük; a bajor rendőrség körülzárja a helyszínt, de – enyhén szólva – nincs a helyzet magaslatán. Német fegyveres testületről sok rosszat leírtak már az elmúlt nyolcvan évben (sokszor teljesen indokoltan), de azt, hogy tehetetlen, rosszul megszervezett, kaotikus  teszetoszaság jellemezte volna őket – nos, ezt akkor is rögzíteni kell, ha azóta a felelősök egy része halott, másik része pedig legszívesebben kitöröltetné annak a 20 órának a történéseit nemcsak a saját, hanem az egész emberiség emlékezetéből.

Reggel fél hatkor a palesztinok írásban közlik feltételeiket: összesen 241 elv- és harcostársuk azonnali szabadonbocsátását követelik, akiket izraeli és német börtönökben tartanak fogva; közöttük van például Ulrike Meinhof és Andreas Baader is, akik alig pár hónapja ülnek a stuttgarti Stammheim Fegyházban. Bonn (azaz Willy Brandt) közvetlenül és soron kívül Tel-Avivhoz (vagyis Golda Meirhez) fordul, ahonnnan hat percen belül (!) megérkezik a válasz, melynek két része van, egy nagyon rövid és egy simán rövid:

1.) Izrael NEM tárgyal terroristákkal;
2.) A zsidó állam – német beleegyezéssel – haladéktalanul Münchenbe küldi „a hasonló problémák legrövidebb időn belüli megoldására specializálódott szakembereit”. Csak egy bólintás kell, s a „szakemberek kis csoportja” kilenc órára a bajor fővárosban lehet.

Remélem, a „szakemberek kis csoportja” szókapcsolat senkit nem tévesztett meg; egy diplomáciai jegyzékben mégsem lehet olyat leírni, hogy a Terminátor precizitásával, a Predátor könyörtelenségével, Mucius Scaevola elhivatottságával, továbbá a kor legkorszerűbb gyilkoló szerkezeteivel felruházott kommandó. Golda Meir pedig – noha biztosan nem nyerne szépségversenyt, maximum akkor, ha a másik induló Gobbi Hilda lenne – igazi államfér… izé, állami vezetőhöz méltóan cselekedett, akinek cipőfűzőjéhez utódai csak nagy-nagy igyekezettel tudnának felérni.

Brandt az órájára néz: reggel hat óra van. Röviden konzultál szövetségi belügyminiszterével, Hans-Dietrich Genscherrel, aki határozottan megrázza fejét, kidülleszti mellkasát és azt mondja: a kiválóan felkészült német rendőrség egyedül is képes megoldani a túszhelyzetet. Ez a kiválóan felkészült német rendőrség mellesleg órákon keresztül győzködi a palesztinokat, hogy nevezzék meg azt az összeget, amennyiért cserébe elengedik a túszokat, és a racionális gondolkodású germánok annyira nem értik, hogy erre az arabok miért nem hajlandóak, hogy eleinte a tolmácsok hiányos nyelvtudására fogták a kútbaesett alkut.

Nem szeretnék ideológiai állásfoglalást belecsempészni a posztba, de ugye a “liberális belügyminiszter” jelzős szerkezet kísértetiesen hasonlít a viccekből jól ismert “olasz szervezettség”, “svéd konyhaművészet” vagy “svájci könnyedség” poénokra…

Időközben (gyakorlatilag a helyszíni hatóságok egyetlen hatékony és eredményes tagjaként) a túsztárgyaló pszichológus kétszer is rá tudja beszélni a terroristákat, hogy módosítsanak az általuk megszabott határidőn: az eredeti 09.00 óra helyett először 12.00-re, majd (egyes arab államok, például Egyiptom közreműködésével) 17.00-re tolják a teljesítés időpontját. Az egész hercehurca alatt a palesztinok a helyszíni közvetítést adó tévében pontosan látják, hogy a környék háztetőin mesterlövészek bukkannak fel; ultimátumukra a legjobban a müncheni rendőrfőnök lepődik meg és nem érti, hogy ki az áruló a rendőrök között…

A német rendőrség végül beleegyezik, hogy a terroristák (akikről végig azt hitték, hogy csak öten vannak) a kilenc, még életben levő tússzal, két helikopterrel és négy német pilótával az egyik közeli katonai repülőtérre távozzon, ahol – úgymond – az a repülőgép várja őket, amellyel egy meg nem nevezett arab országba repülhetnek.

A helikopterek 22.30 körül megérkeznek a fürstenfeldbrucki reptérre, ahol (ha egyáltalán még lehet) a ballépések sokasodnak, a katasztrófa mélyül, a káosz kiteljesedik: a szinte találomra kiválasztott, és a tetőre felküldött öt rendőr (akik mesterlövész-puskát kaptak ugyan, de komolyabb kiképzéssel nem rendelkeztek) elképedve regisztrálja, hogy tűzparancsuk van, noha közöttük rádiókapcsolat nem volt, éjjellátó készülékkel, védősisakkal és speciális lövedékálló mellénnyel sem látták el őket.

Az összevissza lövöldözés (a helyszínen megfigyelői státusszal rendelkező Moszad-főnök, Cvi Zamir – itt jobbra felül – elképedt pillantásaitól kísérve, aki biztosan kitépte volna az összes hajszálát, ha lett volna neki olyan felesleges) közel egy órán át (!)  tart; a késve (28 kilométerről!) érkező, páncélozott járművekből álló erősítés például forgalmi dugóba keveredik, s a gépkocsivezetők nem vállalják, hogy egy közlekedésrendészeti korlátot áttörve, előzetes utasítás nélkül rövidítsenek az útvonalon… Hja kérem, a normakövetés nagyon fontos egy német rendőr életében.

Amikor a terroristák látják, hogy nincs esélyük, kézigránátot dobnak a még mindig a helikopterekben ülő túszok közé, majd Kalasnyikov-lövésekkel vetnek véget a kilenc izraeli sportoló (és egy német rendőr) életének, mialatt a németek valódi zárótüzet zúdítanak a helikopterekre. Nem vagyok terrorelhárítási szakértő, de annyi tölténnyel, amennyit a bajorok hiábavalóan elpuffogtattak, a zsidók egy hétig tartani tudták volna Jeruzsálemet a hatnapos háborúban.  

A lassan túlerőbe kerülő rendőrség végül öt palesztint agyonlő, hármat elfognak; a három foglyul ejtett terroristát később a nyugatnémet hatóságok elengedték, egy Lufthansa-gép eltérítését követő alku eredményeként, de közülük már csak egy él, természetesen mély illegalitásban. A másik kettőt – vélelmezhetően – a Moszad és a hadsereg közös egysége, egy sayeret kutatta fel és a titkosszolgálat kommandója, a kidon végezte ki a mészárlást követő hajtóvadászat során, további nyolc olyan terroristával együtt, akiknek közük volt a merénylethez.

• Erről a komplex műveletről szól a magyar származású kanadai újságíró, George Jonas dokumentarista igényességgel megírt könyve, a Megtorlás. Minden érdeklődőnek ajánlom szíves figyelmébe, még akkor is, ha időről időre mindig akadnak fanyalgók, helyesbítők és kételkedők, akik szerint nem úgy, nem akkor és nem azokkal történtek a dolgok, mint ahogyan azt Jonas leírja. Spielberg filmjét (München) nem láttam, nem tudok nyilatkozni róla, de talán majd a kommentelők megteszik.

Az események tényleg alapjaiban megrázták az egész világ közvéleményét, különösen az olimpiai mozgalmat. Az illetékesek órákon keresztül tanakodtak, hogy mi a célszerűbb, illendőbb, ízlésesebb, korrektebb: megszakítani a játékokat vagy folytatni. Ha folytatni, akkor milyen formában?

„A játékoknak folytatódniuk kell! Nem engedhetjük meg, hogy egy maroknyi terrorista megsemmisítse a nemzetközi együttműködés és jó szándék eme alapkövét.” – jelentette ki másnap Avery Brundage, a NOB elnöke. És a játékok folytatódtak, a pénztárgépek csilingeltek, pedig csak egy év múlva jelent meg a Dark Side of the Moon, rajta a halhatatlan “Money” című számmal, ami azóta is a Nemzetközi Olimpiai Bizottság nemhivatalos himnusza.

Kémekről és hírszerzőkről szóló minisorozatunk nem lehet teljes a zsidó állam egyik legsikeresebb gumitalpújáról szóló poszt nélkül. Ez a pali a hatvanas évek első felében olyan dolgokat vitt véghez a Közel-Keleten, amelyeket Torontótól Párizson keresztül Moszkváig azóta is tanítanak a spionhistóriai kurzusokon, és biztosak vagyunk abban, hogy a legenda kialakítása, a beépülés és a közvetett befolyásolás speckolok végén sorra kerülő számonkérésekkor minimum két kérdés kapcsolódik hozzá.

Lássuk tehát Elijahu Kohen (vagy Cohen) történetét.

Azt, hogy az izraeli titkosszolgálatok évtizedeken keresztül a második legősibb szakma egyik csúcsát jelentették, még (amúgy számos) ellenségeik se nagyon szokták kétségbe vonni. Blogunk nem pszichoszociológiai eszmefuttatásairól híres, ezért elsődleges (és természetesen vitatható) magyarázatként fogadjuk el, hogy egy állam hírszerzése és elhárítása színvonalának ezek szerint nem jön rosszul, ha folyamatosan riadókészültségben, a legmagasabb fordulatszámon kénytelen működni. Egy, a frontvonalban tevékenykedő titkosszolgálatra a természet törvényei alkalmazhatók: az erősek fennmaradnak, a gyengék elhullanak.

Na jó, néha az erősek is csúnyán végzik, de ők inkább utóbb, mint előbb.

Elijahu 1924 decemberében született Egyiptomban. Szülei még az első világháború előtt Szíriából menekültek a zsidókkal szemben valamivel toleránsabb Alexandriába, ahol az öreg Saul Kohen egy rövidáru-kereskedést nyitott; specialitása a tiritarka nyakkendők voltak, amelyek nagyon szépen fogytak. Ortodoxok lévén, túl sok világi szórakozásra nem nyílt lehetőség, ezért ne csodálkozzunk, hogy Szófia asszony fegyelmezetten, egymás után hét virgonc gyermeknek ad életet; hősünk volt a második a sorban, egyúttal a legidősebb fiú.

Itt fent jobbra (még csak négy gyerekkel) az alexandriai Kohen-család; Eli a bal szélen látható.

Az iskolai évek semmi különössel nem szolgáltak: Elijahu (a barátoknak: Eli) eminens tanuló volt (gondolom, a többiek utálták is rendesen), a nyelvek úgy ragadtak rá, mint luxusprostik egy felspécizett Maserati GranTurismóra: érettségire az anyanyelvi héberen és az egyiptomi, valamint a szíriai arab dialektusokon kívül franciául és angolul kiválóan, olaszul és spanyolul tűrhetően ír, olvas és beszél.

A nyelveken kívül a történelem és a fényképezés a gyengéje, valamint rendszeresen elkápráztatja cimboráit és családtagjait fotografikus memóriájával. Nem okoz neki különösebb gondot az a mutatvány, hogy a helyi telefonkönyv tetszőleges oldalát három percig bámulja, majd szemrebbenés nélkül visszamondja a neveket és számokat, oda-vissza, helyre, tétre, befutóra.

A család rabbit akar csinálni belőle, de Eli tarkóján felborzolódnak a hajszálak, amikor erről hall: a máskülönben roppant fegyelmezett fiatalember a 19. születésnapján a sarkára áll és röviden közli a megdöbbenéstől csak hápogni tudó családdal, valamint  az őt éveken keresztül istápoló Ventura rabbival, hogy köszöni szépen a lehetőséget, de speciel egészen más tervei vannak. Mindenki meghökkenésére az alexandriai műegyetemre iratkozik be, de közben árgus szemekkel figyeli a javában tomboló második világháború híreit.

Minden jel arra utal, hogy már közvetlenül a háború után kapcsolatba kerül az akkor még terrorcsoportként működő földalatti zsidó szervezetekkel: az Irgunnal és a Haganával. Noha robbantásokra, gyújtogatásokra is felkérik, ő már akkor tisztázza, hogy neki inkább az intellektuálisabb, illetve a stratégiaibb részfeladatok fekszenek. Ily módon az ifjú Kohen beszáll a cionista embercsempész-bizniszbe: a Gósen-művelet keretein belül egyiptomi zsidók Palesztinába történő kijuttatását szervezi, meglehetős eredményességgel, mintegy másodállásban pedig fedőneveken különböző lakásokat bérel szerte Észak-Egyiptomban, amelyek búvó- és pihenőhelyül szolgálnak a fáraók földjére ilyen-olyan feladatok végrehajtására érkezett zsidó különítményeknek.

Noha sokáig húzódozott, 1956-ban (amikor az előrenyomuló izraeli csapatokat jóformán csak a Szuezi-csatorna és a nagyhatalmak nyomatékos felszólítása akadályozza meg abban, hogy a piramisoknál vacsorázzanak valami kósert) végül úgy dönt, hogy (a már korábban kivándorolt családjához hasonlóan) ő is alijázik; három hónapjába telik, amíg elvarrja a szálakat és 1957 februárjában, egy 12 kilós papundekli bőrönddel a kezében megérkezik Izraelbe.

Ősei földjén elég sok csalódás éri; az addig mélyen vallásos (sőt, életvitelszerűen a keményvonalas ortodox irányzathoz tartozó) Eli megdöbbenéssel látja például, hogy Tel Aviv utcáin a fiatalok bizony magas ívben tesznek a hagyományokra, és szombaton is rágyújtanak. Másik sokk, amitől barátunk eleinte formálisan rosszul lesz, az az, hogy bizony a jó kis disznóhúst be lehet ám szerezni még a zsidók államában is, és nemcsak keresztények hódolnak a sült tarja vagy a vékonyra szeletelt sonka oltárán, hanem Mózes leszármazottai is.

Száz szónak is egy a vége: Elijahu Kohen szarul érzi magát, ráadásul a családdal sem túl jó a kapcsolat, amit főként a konspiráció okoz: nemcsak arról nem beszélhet nekik, hogy miket csinált Egyiptomban, de álmait sem oszthatja meg velük. Ezek az álmok ugyanis egy irányba mutatnak: Eli főállású kém akar lenni, s ez a szakma nem tűri a kitárulkozásokat meg az őszinteségi rohamokat.

A Moszad valami miatt lecsúszik emberünkről, ezért a Cáhál (a zsidó hadsereg) hírszerzése, az Aman kerül helyzetbe: 1957 novemberében Eli a hadügyminisztérium fordító- és tolmács-osztályán kap munkát, magyarán nyelvtudását kamatoztathatja a főleg arab nyelvű források által adott jelentések ivritre történő átültetésénél. Alacsony, de biztos fizetés, irodaszag, lötty kávék, tornyosuló papírhalmok, röviden: unalom.

Ő azonban érzi: ennél sokkal többre képes. Kilincsel, beadványokat ír, fényezi magát, mígnem 1959 elején vágyai meghallgatásra lelnek: átkerül fedett (műveleti) állományba. Ennek külső jele (mi most már tudjuk, de akkor ez nem volt ennyire nyilvánvaló), hogy úgymond leszerel és elmegy a civil szférába, méghozzá a Hisztadrut (a legnagyobb szakszervezeti mozgalom) alkalmazásába lép. Ezzel párhuzamosan pedig elkezdődik az egyénre szabott felkészítése, amely hónapokig tart. Munkanapokon, hivatali időben anyagbeszerzőként, majd könyvelési segédalkalmazottként tevékenykedik, hétvégeken, illetve esténként pedig sorra találkozik kiképzőivel, akik átveszik vele a hírszerzés teljes szakmai anyagát, a figyeléstől és az ellenfigyeléstől a legendázásig, a rádiózástól a leplezett fotózásig, az irányított beszélgetések lefolytatásától kezdve a memóriaedzésen át a tárgyi postaládák és a konspirált találkozók helyszínének kiválasztásáig mindent.

Eli jó tanuló (persze – ne feledjük – még Egyiptomból rendelkezik megfelelő alapokkal); nyelvtudását is csiszolgatja, úgyhogy 1960 közepére (a már említett nyelveken kívül) elboldogul németül és görögül is. Bejárja az országot, turistaként nézelődik; ellátogat a Holt-tenger mellé, Maszadába is, ahol – így a hivatalos szöveg – erőt merít az egykori öngyilkos felkelők példájából. Barangolásai során olykor kipróbálja, hogy milyen az, ha arabnak adja ki magát. Ez amúgy nem esik nehezére, hiszen külső megjelenése alapján nyugodtan modellt állhatna bármelyik antropológiai kézikönyvben, ha a tipikus arabról készülne felvétel: magas, sportos testalkat, barna bőr, fekete haj és vékony bajusz, olajos, ugyancsak fekete szemek.

• Hogy is mondta az a régi csokireklám: Ne ítélj elsőre!

1960 őszén Názáretbe küldik, ahol egy mohamedán vallási főiskolára jelentkezik – gondolom, nem lepek meg senkit azzal, hogy nem Kohenként… Ekkorra már nyilvánvalóvá válik, hogy Eli működési területe valamelyik arab ország lesz; amikor különtanárt kap, akivel a Damaszkusz környéki arab dialektust és a szíriai lokális szokásokat gyakorolja, nem kell hozzá Mensa-tagság, hogy kisakkozza: a katonai hírszerzés Szíriát nézte ki neki játszótérként. Nincs is ellenére – Európát nem kedveli különösebben, na meg ezzel a fizimiskával bármelyik bajor sörözőben közfeltűnést keltene (pontosítás: bármelyik, AKKORI bajor sörözőben).

Rövid történelmi áttekintés: 1958-ban Egyiptom és Szíria unióra lépett, létrehozva az Egyesült Arab Köztársaság nevű, eléggé erőltetett és mesterkélt államot, melynek két entitása nem is volt határos egymással – a kapcsolatot csak tengeri úton lehetett tartani.

Az ötlet az egyiptomi elnöké, Nasszeré volt, s ebből kifolyólag a kábé kétszer gazdagabb és fejlettebb Szíria gyakorlatilag Egyiptom kvázigyarmatává vált: egyiptomi parancsnokai lettek a szír csapatoknak, a damaszkuszi minisztériumok és államigazgatási szervek megteltek Kairóból érkező, magukat minél gyorsabban megszedni kívánó hivatalnokokkal, a szír termékeket nyomott áron kellett Egyiptomba exportálni, vagyis Szíriának szívás volt az egész. Nem is bírták sokáig: három és fél év elteltével, 1961 szeptemberében egy fiatal damaszkuszi ezredes, Adbel Karim Nehlavi tart egy lelkes beszédet a rádióban, amelyben bejelenti, hogy hazája kilép az EAK-ból, a továbbiakban ismét független államként létezik, ami pedig Nasszert illet, részéről menjen az anyjába. Vagy valami hasonló.

Szóval a térség helyzete meglehetősen kaotikus volt, és nem kell csodálkozni azon, hogy a zavarosban az izraeliek is akartak halászgatni egy kicsit, s Szíria a hírszerzési csapásirányuk fővonalába tartozott.

 Ekkor történik, hogy a Moszad vezetője (Isszer Harel – itt balra) udvariasan bekopog a vezérkari főnökhöz, Hájim Laskovhoz (jobbra) és olyan keresetlen szavakkal, amilyenekkel csak egy magasrangú hírszerző tud bánni, elkéri Kohent a katonai hírszerzéstől. Azaz elkérné, de Laskov üvölt vele, mint a sakál és gyakorlatilag kidobja az irodából: a legjobb emberét nem adja a civileknek!

Harel, ez a vén dörzsölt róka csak bólogat és mosolyog, majd bekérezkedik a miniszterelnökhöz, David Ben-Gurionhoz (aki – tipikusan izraeli megoldásként – egyszemélyben akkoriban a hadügyminiszteri teendőket is ellátta). Tíz perc beszélgetés után a moszados távozik, s mire visszaérkezik helyére, íróasztalán már várja a katonák üzenete: a legnagyobb örömmel átadják Elit az „Intézetnek”, salom, és persze köszönik az együttműködést…

A Moszad egy dologban egyetértett a katonákkal: Kohent Szíriába kell telepíteni. Mivel ez nem úgy megy, hogy vesznek neki egy repülőjegyet Damaszkuszba és hajrá, előszedik a személyi dossziéját és olvasgatják, olvasgatják, mígnem valamelyik főokosnak szemébe nem tűnik a beszélt nyelvek közül a spanyol. És milyen véletlenek vannak: mivel az illető pont azon a héten volt kénytelen elviselni felesége argentin származású népes családjának idegőrlő látogatását, és mivel a beszélgetések során kiderült, hogy Buenos Airesben (a még mindig számos zsidón kívül) jelentős lélekszámú arab kolónia él, az ötlet elkezd körvonalazódni…

Argentína több szempontból is megfelelő terepnek tűnt arra, hogy egy izraeli hírszerző kiindulási pontja legyen: a háború alatt, de főleg utána rengeteg bevándorló érkezett Európából és a Közel-Keletről: nácik, zsidók, arabok találtak menedéket a dél-amerikai államban, ahol nem volt illendő az előéletről érdeklődni. Viszonylag rövid idő alatt bárki kaphatott állampolgárságot, aki fel tudott mutatni egy bankszámlát, ráadásul a barátságos környezetet is mintha arra teremtették volna, hogy az ember ismerősöket szerezzen, és akkor még nem beszéltünk a kiváló minőségű vörösborokról, a semmi máshoz sem hasonlítható marhasztékről, továbbá a tangóról, a fociról és a temperamentumos nőkről.

A Moszad szakemberei nekilátnak tehát és kidolgozzák Kamal Amin Saabet (más átírásban: Sabet, Taabet vagy Taabsz) szíriai származású, de Libanonban és Egyiptomban nevelkedett, 1947 óta Argentínában élő üzletember legendáját. Maga Elijahu is részt vesz ebben az aprólékos, alapos és roppant nagy körültekintést igénylő melóban, hiszen tudvalevő volt, hogy a szír-egyiptomi elhárítás elég aktív, s komoly támogatást kapnak a területen nemkülönben profinak számító szovjet elvtársaiktól.

A lebukás egyetlen kém számára sem fesztivál, de egy izraeli hírszerző dekonspirációja arab területen akkora szopás, aminél nagyobbat elképzelni is megerőltető; egy damaszkuszi börtön kihallgatószobájának virtuális képe pedig olyan motivációs tényező, amely csodákra képes.

1961 februárjában Elijahu megérkezik Buenos Airesbe, ahol elkezdi az előkészítő, alapozó terepmunkát: először is speciális nyelvleckéket vesz (elvégre legendája szerint már 14 éve Argentínában él), üzletelget, na és természetesen eljár azokra a helyekre, ahol arabok (főleg szírek) meg szoktak fordulni. Törzstagja lesz a helyi Iszlám Klubnak, előfizet az arab újságokra, lelkiismeretesen eljár a helyi mecsetbe és célzottan (de nem feltűnően) barátkozik a szír emigráció hangadóival.

Itt balra a buenos airesi La Paz kávézó, az egyik törzshelye.

Áprilisra elérkezik az idő, hogy gyorsítson. Egyre hangosabban és szenvedélyesebben kezdi el ismételgetni, hogy mennyire nem ért egyet a szír-egyiptomi unióval, és hogy – meggyőződéses, szír származású hazafiként – mindent megtenne őshazája érdekében. Megismerkedik, majd összebarátkozik Abdullah Latiffal, a legnagyobb példányszámú argentínai arab újság, az Al Alam al Arabij főszerkesztőjével, akivel – micsoda meglepetés! – pontosan ugyanúgy látják Szíria és az arab világ helyzetét, esélyeit, jelenét és jövőjét. Nem mellesleg azt is megtudja (na kitől? Nyert!), hogy Latif a szír-egyiptomi titkosszolgálat informátora, és beszélgetéseik kivonatos formában a megfelelő damaszkuszi íróasztalokon landolnak.

1961 késő tavaszára már ott tart, hogy nincs olyan arab nagykövetség Buenos Airesben, amelynek partijára ne kapna aranyszegélyes meghívót. Mindenki megkedveli az alapjáraton csendes, visszahúzódó, de olykor patrióta lendülettel megnyilvánuló Kamal Amin Saabetet; több arab diplomata is biztosítja támogatásáról arra az esetre, ha úgy döntene: hazatelepül a Közel-Keletre. És mit ad isten: Saabet júniusban arra az elhatározásra jut, hogy felszámolja argentin érdekeltségeit és megkezdi az előkészületeket a Szíriába történő végleges hazatelepülésre…

A hír hallatán a főszerkesző haverja, továbbá a buenos airesi szír nagykövetség két, vezető beosztású tisztviselője is ajánlólevelekkel látja el, valamint több tucat damaszkuszi nevet és telefonszámot kap – ezek nagy része a szír államigazgatás, hadsereg és az üzleti élet kiemelkedő személyiségeihez tartozik. A levelekben csak szuperlatívuszokban beszélnek Saabetről, akinél nagyobb arab (és főként szír) hazafit keveset hordott magán a Föld.

’61 augusztusában (londoni, zürichi és római kitérőkkel, pihenőkkel és okmánycserékkel tarkított, úgynevezett zsilipezős napok után) hazaérkezik Izraelbe, ahol két hónapon keresztül jelentését írja, újból és újból ismétlődő kihallgatásokon vesz részt, valamint folytatódik különleges kiképzése: felfrissítik rádiós és fotós ismereteit, finomítják legendáját, és – nem mellesleg – világossá teszik, mit is vár tőle a Hírszerző és Különleges Műveletek Intézete (ahogy a Moszad hivatalos elnevezése szól): minél mélyebben épüljön be a szír közigazgatásba, szerezzen értékelhető információkat a szír hadsereg szervezeti felépítéséről, parancsnokairól, telephelyeiről, laktanyáiról, felszereléséről, haditechnikájáról, rejtjeleiről, és (utoljára, de abszolút nem utolsósorban) a Golan-fennsíkkal kapcsolatos szír tervekről, az ottani létesítményekről, katonai létszámról. És ha marad egy kis ideje, persze jól jönnének elemzések az ismét függetlenné vált Szíria külpolitikai terveiről, diplomáciai erőfeszítéseiről, nemzetbiztonsági stratégiájáról és hasonló apróságokról.

1962 legelején Elijahu Kohen izraeli hírszerző (azaz Kamal Amin Saabet argentin-szír üzletember) minden szempontból készen áll arra a feladatra, amely végrehajtásának minősége és főleg eredményei méltán késztetik elismerő csettintésekre a titkos műveletek iránt érdeklődőket.

Hogy mi történt a továbbiakban, a következő részben olvashatjátok.

Az első részben megismerkedtünk azzal az – egyhangúnak korántsem mondható – életpályával, melynek lokális végpontján, 1962 januárjában ott áll hősünk, Kamal Amin Saabet, Argentínából hazatelepült szír üzletember bőrében és fürkésző tekintetét Damaszkuszra veti.

Innen folytatjuk tehát Elijahu Kohen történetét – s hogy lesz-e harmadik rész, az csak a poszt írása közben fog eldőlni… bizony-bizony…

Hősünk készen áll tehát, de – amint azt olvasóink maguktól is tudják ennyi szakirodalom bebiflázása után – egy izraeli kémet nem lehet csak úgy simán átküldeni a szír határon, mint egy idióta öngyilkos merénylőt; ide rafkó kell. No meg pénz.

A Moszadnál egyikből sincs hiány. Először Münchenbe repül, ahol tetőtől talpig fel-, azaz visszaöltöztetik argentin cuccokba; innen Zürichbe autózik, ahol eltölt pár napot az értéktőzsdén, majd Genovába röppen, ahol is felszáll az Astoria nevű  luxushajóra, amely mediterrán utazásokra specializálódott. Itt (szinte csak sportból, hiszen tele van szír referenciaszemélyekkel) megismerkedik egy Magdi Al Ard nevű arab sejkkel, akinél totálisan bevágódik, s mire Alexandriában – illetve később Bejrútban – kikötnek, olyan országos haverok lettek, hogy a sejk Bejrútból a saját vadiúj, frissen becsempészett Peugeot-ján viszi Damaszkuszba a magában csak kuncogó Elijahut.

Igazságtalan és gondatlan voltam (elmulasztva a tőlem elvárható körültekintést), mert az előző posztban elhanyagoltam a romantikus, érzelmi vonalat, márpedig a teljesség, a tökéletesség és a harmónia iránti természetes igény bennem is munkálkodik.

Tehát Elijahu Kohen még 1959 augusztusának legvégén összeházasodik egy iraki származású zsidó lánnyal, Nadiával, aki – hozzá hasonlóan – alig másfél éve érkezett Izraelbe és ugyanolyan elveszve érzi magát a zsidó államban. Nadia az egyik tel avivi kórházban dolgozik nővérként, és van egy elképesztően jó tulajdonsága: egyszerűen nem tesz fel munkára, illetve munkahelyre vonatkozó kérdéseket Elinek.

Csak bólogat és mosolyog, amikor férje el-eltűnik napokra, később hetekre. Nem teszi csípőre a kezét és nem kérdezi sipító fejhangon, hogy „szívem, akkor most te hol a jó büdös francba’ is dolgozol?!”, és hisztizni sem hisztizik, amikor a beígért kedd helyett csak pénteken ér haza, hullafáradtan.

1960 nyarán Nadia egy egészséges fiúgyermeknek ad életet, ami – ha visszaszámolunk – arra enged következtetni, hogy örvendetes módon a hírszerzés azért legalább a mézeshetek alatt nem sajátította ki teljesen Elit. Először 1960 januárjában, majd 1961 decemberében elbúcsúzik Nadiától és az ifjú Saultól, s mindkét alkalommal csak annyit mond: pár hónapra Európába kell utaznom üzleti ügyben.

Nadia csak bólint, szeme könnybelábad, megfogja izgőmozgó fia kezét és egy csók után csak ennyit súg oda férjének: nagyon vigyázz ám magadra ott… Európában…

Később még két gyerek születik; Eli kihasználta a rövidke hazalátogatási időket.

Itt balra fent Nadia Kohen – 2008-ban. Fiatalon biztosan nagyon csinos volt.

Na, most, hogy adtunk az emberi érzelmeknek is, térjünk vissza a száraz tényekhez.

Hősünk az új haver (Magdi Al Ard) segítségével 72 óra alatt megszerzi argentin útlevelébe az állandó tartózkodási engedélyt (ugyanis turistavízummal érkezik Damaszkuszba), majd felkeresi buenos airesi főszerkesztő barátja fiát, Kamal Aliszán Latifot, akinek egyrészt átadja apja levelét, másrészt pedig segítséget kér tőle egy megfelelő ingatlan bérléséhez. Elinek már világos elképzelése van a majdani bázislakás helyszínéről: lehetőleg a diplomatanegyedben kell lennie, hiszen a Tel Avivnak majdan szóló rádióadásokat innen lehet a legkisebb feltűnéssel továbbítani. És az sem utolsó szempont (noha igazából csak lélektani szempontból fontos), hogy itt, az Abu Rumana negyedben van a szír hadsereg vezérkarának központi objektuma is.

Pár nap alatt ez a terve is megvalósul: a katonai objektumtól alig kétszáz méternyire sikerül találniuk egy ötszobás, minden kényelmi felszereléssel és berendezéssel ellátott lakást, ahol (egyszer élünk!) a kézi perzsaszőnyegektől kezdve a márvánnyal borított, 40 négyzetméteres fürdőszobán és a kristálycsillárokon keresztül a selyemtapétáig minden megvolt, amit a közel-keleti ízlésvilág a luxussal asszociál.

Itt jobbra Eli Kohen, damaszkuszi lakása teraszán.

Miután berendezkedik, elkezdi legendájának fényesítését. Apróhirdetéseket ad fel a helyi lapokban, amelyek értelmében a Saabet Export-Import professzionális módon, kiváló európai és dél-amerikai kapcsolatokkal vállalja különféle szír árucikkek külföldi terítését. Egyre barátibb viszonyba kerül Kamal Aliszánnal, főleg, amikor megtudja, hogy a vele nagyjából egyidős (a harmincas évei közepén járó), hozzá még fizikailag is hasonlító szír fiatalember környezetében és barátai között számos katonatiszt szokott felbukkanni. Egyre több időt töltenek együtt, és Elijahu (nagyon jó pszichológiai érzékkel) gyakran kér üzleti és magánéleti tanácsot újsütetű barátjától, aki ezt nagyon jó néven veszi.

Az első komolyabb áttörésre nem kell sokat várni: március végén, a szokásos heti összejövetelre Aliszán nem egyedül jön: magával hoz egy pasit, aki bemutatkozáskor (Eli megdöbbenésére) ugyanazt a családnevet mondja (Zaher El-Din), mint amivel a szíriai hadsereg vezérkari főnöke rendelkezik. Mint utólag kiderül, az ifjú El-Din nem esett messze a fájától: a tábornok kedvenc unokaöccseként maga is vezérkari tiszt (ahogy látjuk, az összeférhetetlenségi szabályok már akkor sem alkották szerves részét az arab közéletnek).

Szó szót követ, az illatos teákat tartalmazó csészéket felváltják a kicsit erősebb itókák (mint tudjuk, Allah néha nagylelkűen félrenéz, hiszen az igaz hitről számtalan módon lehet tanúbizonyságot tenni, s nem kell minden körülmények közepette görcsösen ragaszkodni ahhoz a nevetséges alkoholtilalomhoz). A beszélgetés során a Genezáreti-tó (Galileai-tenger, Tiberias-tó) mellett nemrégiben (1962. március 15-én) lezajlott izraeli-szír katonai csetepaté is szóba kerül. Mindhárman teli torokból szidják a zsidók anyját (a legjobban természetesen maga Elijahu), és El-Din százados azt is elpanaszolja, hogy amikor fél évvel korábban az egyiptomiak eltakarodtak (emlékszünk az első részből a körülményekre?), sajnos magukkal vitték a szír légierő vadiúj beszerzésű MiG-17-es vadászgépeinek jelentős részét is.

Önmagában már ez a hír is megért volna egy visszafojtott diadalüvöltést, de az izraeli hírszerző 19-re lapot húz: kifejti, hogy szír hazafiúi büszkeségének valami frenetikus módon jólesne, ha saját szemével megnézhetné a helyszínt, ahol alig egy hete a damaszkuszi csapatok „megsemmisítő csapást mértek a cionista kutyákra”.

• Csak az objektivitás kedvéért: a „megsemmisítő csapás” azt jelentette, hogy azon a napon szír katonák tüzelni kezdtek a határvidéken, a Genezáreti tavon halászó izraeli hajókra és az azokat kísérő két határőr-motorcsónakra. Az izraeli határőrség a parton öt páncélozott járművel ellentámadott, s ezek közül a szírek kettőt kilőttek, nyolc zsidó katona halálát okozva. A két kiégett PSzH-t és a halott cáhálosoktól zsákmányolt lőfegyvereket aztán hatalmas csinnadrattával Damaszkuszba vitték és kiállították a főtéren.

Nem telik el két hónap, és El-Din százados betartja ígéretét. A nagybácsitól olyan belépési engedélyt szerez Elinek, melynek birtokában gyakorlatilag az egész Golan-fennsíkot és a teljes – amúgy szigorúan ellenőrzött és civilek számára teljesen zárt – határszakaszt meglátogathatta, persze új barátja társaságában.
Katonai terepjáróba ülnek hát, és végigjárják a neuralgikus területeket. Szemügyre veszik az alig két hónapja, a legnagyobb titokban a Szovjetunióból érkezett 122-es tarackokat, amelyek lőtávolsága megközelíti a 20 kilométert, s mint ilyen, komoly veszélyt jelentenek a környék izraeli létesítményeire; megnézik a dombok tetejére frissen beásott lövegeket és megfigyelőállomásokat, ahonnan a szír csapatok könnyedén figyelemmel kísérhettek több száz négyzetkilométernyi zsidó területet: legalább tíz kibucot, további hat települést, utakat, a Jordánon átívelő hidakat.
Itt fent Eli és két arab haverje a Golan-fennsíkon, 1963-ban, illetve a színes képen: így néz ki a Golan most.

• Egyes elbeszélők szerint ekkor történt az az eset, amikor Eli azt javasolja a szíreknek, hogy a hős szír katonák egészsége és komfortérzete érdekében telepítsenek az ütegek köré gyorsan növő eukaliptuszfákat, mert így legalább lesz egy kis árnyékuk a szerencsétleneknek. A szírek csont nélkül beszopták az ötletet (még álmélkodtak is, hogy mennyi mindenre odafigyel ez a Kamal), és valóban: a titkos ütegek köré fákat ültettek. Amikor 1967-ben izraeli gépek támadják a Golant, nem kell másra célozzanak, mint a zölden virító lombokra, hiszen az egész fennsíkon ezeken kívül nem volt más növény, ami nyolcvan centinél magasabbra nőtt volna…

Lakására visszatérve Eli soron kívül továbbítja a még meleg híreket Tel Avivba, ahol az üzenet dekódolása után intenzív szippantóskocsi-szag kezdett terjengeni a hadügyminisztérium és a miniszterelnöki hivatal környékén. Mivel egy bármilyen profizmussal megírt jelentés óhatatlanul hiányos, megszületik a döntés, hogy Kohennek a lehető leggyorsabban haza kell térnie egy debriefingre, ahol a nagyfejűek az utolsó információmorzsát is kipréselik az agyából.

Európai üzleti útra hivatkozva repülőre ül, majd (a körülbelül 250 kilométeres Damaszkusz-Tel Aviv utat egy kis kerülővel leküzdve), a már-már szokásos Zürich-München-Róma útvonalon hazatér. Izraelben több órán át olyan profik kezébe kerül, akik kihallgatás-taktikából és –lélektanból minimum nagydoktori fokozatra lennének jók; mindent bevetnek, még a hipnózist és más, szinte okkult technikákat is, hogy a legapróbb részletekre is vissza tudjon emlékezni. Az eredmény egy közel százötven (!) oldalas összefoglaló jelentés, amelyben olyan részletekre is kitértek, mint például hogy a 89-es magaslaton felépített szír határőr-bunkerben merre nyílik a WC-ajtó, vagy hogy az egyik főhadnagy Aludra nevű felesége április tizedikén egészséges fiúgyermeket szült.

Ezen a képen a szerző látható egy olyan golani erődítmény belső udvarán, amelyet a szíriaiak építettek ugyan, de Izrael 1967-ben elfoglalta. Most turistalátványosság.

És ez a kilátás nyílik a megfigyelő-falról. Ott, ahol már nem öntöznek (sárga a növényzet; a fotó készítésének helyszínétől mintegy 4-5 kilométerre észak-északkeletre), az már Szíria.

Damaszkuszba történő visszatérése után folytatta az addigi életvitelét: újabb és újabb barátokat szerzett (nem túl meglepő módon főleg katonák, rendőrök és más államhatalmi szervek és testületek állományából), akik kézről kézre adogatták a jókedélyű, pénz dolgában mindig jól álló, sikeres üzletembert, akiben ráadásul óriási hazafias lelkesedés lobog.

Mindenki tudta, hogy Kamal Amin Saabet bármikor képes és hajlandó beszerzeni egy kis ír vagy skót whiskeyt/whiskyt, esetleg francia vörösbort, hogy szívesen kölcsönadja luxuslakását, ha egyik-másik barátja az éppen aktuális barátnővel háborítatlanul szeretne eltölteni pár kellemes órát, vagy ha bárki pillanatnyi pénzzavarba kerül, a legnagyobb örömmel megdobja pár száz kölcsönfonttal, s nem vág pofákat, ha a megígért két hét helyett esetleg csak hat hónap múlva kerül sor az összeg visszafizetésére. És – mint tudjuk – a hasonló, apró közös titkok kiválóan alkalmasak arra, hogy új barátságokat szüljenek, illetve elmélyítsék a már meglévőket.

Olyan jól mentek az ügyei és olyan népszerű alakja lett a damaszkuszi életnek, hogy a katonákon kívül mások is megkörnyékezték, barátságát és pénzét keresve; a szíriai politikusok – akiknek országát az Egyiptommal közös háztartásban eltöltött három év teljesen legatyásította – minden dollárnak úgy örültek, mint Hannibal Lecter egy új szikének, márpedig Saabet alkalmanként komoly összegeket áldozott „hazafias politikai célokra”.

Mi ezt itt Közép-Európában elképzelni sem tudjuk, de semmi mást nem jelentett, mint hogy olykor-olykor átadott egyik-másik politikusnak vagy társadalmi szervezet vezetőjének egy diszkrét borítékot, pár száz vagy ezer dollárral, azzal a kéréssel, hogy a megajándékozott fordítsa azt a saját belátása szerint „Szíria felemelkedésére”. Persze nem kért sem elismervényt, sem áfás számlát, úgyhogy Szíria emelkedett, mint a veszett fene, Elijahu Kohennek meg egyre több befolyásos barátja lett.

Valamikor 1964-ben még azt is megcsinálta, hogy visszautazott Argentínába, ahol az ottani arab kolóniában gyűjtést szervezett „az Izraellel bátran szembeszálló Szíria hős katonái és családjaik” számára. Össze is gyűlt vagy ötezer dollár, amit a Moszad aztán nagyvonalúan kiegészített tízezerre, amit Eli (visszatérte után) egy hatalmas házibuli fénypontjaként ünnepélyesen átadott egy – akkorra már szintén cimbora – tábornoknak. Ennek a húzásnak alsó hangon négy pozitív hozadéka is lett:

1.) Nagyszerű alkalom nyílt egy újabb tel avivi személyes jelentéstételre, hiszen Buenos Airesben csak egy hetet tartózkodott, de távolléte teljesen meg lett magyarázva;

2.) Erősítette argentínai legendáját, s közvetve a szíriai patrióta imázsát;

3.) Bebizonyította, hogy nemcsak a szája jár, hanem lóvét is tud szerezni a Hazának;

4.) Szerzett egy újabb tábornok havert (mint utólag kiderült, a tízezer dollárból az Izraellel bátran szembeszálló hős szír katonák és családjaik kereken nyolcszázat kaptak, gondolom, azt is üdülési csekkben vagy étkezési utalványban, amit kizárólag a tábornok húgának panziójában lehetett beváltani kuszkuszra vagy kicsit már szagot kapott birkakolbászra).

A Genezáreti tó partjára még legalább négyszer tért vissza, minden alkalommal értékes katonai információkkal gazdagodva: felvázolta az erődítmények teljes rendszerét, a fegyverzetet, a titkos hadiraktárak pozícióját, a földalatti vízvezetékek nyomvonalát, a rejtett bunkereket, egyszóval mindent, amit felvázolni csak érdemes volt.

Nemcsak a terepen, hanem a damaszkuszi hadügyminisztérium irodáiban is otthonosan mozgott. Megszerezte a mozgósítási terveket, a hadianyag- és fegyverzet-beszerzési jegyzőkönyveket és szerződéseket, s állítólag ő volt az első, aki a MiG-21-es szovjet repülőgép karakterisztikáit és műszaki adatait kiszedte egy – neki úgyszintén a végletekig lekötelezett – szír pilótából, aki nemrégiben tért haza Moszkvából.

Úgyszintén komoly része volt abban, hogy az izraeliek 1965-ben, a víz háborúja néven elhíresült összecsapás-sorozatban, nagyon jól megtervezett légitámadás-hullámokkal szétrombolták a Golan-fennsíkra tervezett szír öntözőcsatornát, amely (ha valóban megépül) komolyan veszélyeztette volna a zsidó állam északi és keleti területeinek vízellátását, és egyáltalán: a Jordán folyó vízhozamát.

1963 második felére Kohenből a szír hadügyminisztérium külkereskedelmi konzultánsa, és a kormányzó Arab Szocialista Újjászületés Pártjának (Baath párt) kiemelt főtanácsadója lett, akinek mindig voltak jó ötletei, de legfőképpen kapcsolatai. Amikor jó cimborája, Amin El-Hafiz (itt jobbra lent) ’63 novemberében Szíria miniszterelnöke lesz, Eli szóba kerül, mint potenciális hadügyi államtitkár, és egy paraszthajszálon múlt, hogy nem rá esett a választás…

Bármilyen ízletes legyen is, minden lakomának egyszer vége lesz; a legjobb film vagy szivar sem tarthat örökké – vannak még hasonlataim, de ezeket erkölcsrendészeti okokból nem tárom a nyilvánosság elé.

Elijahu Kohen minden elővigyázatossági intézkedést betartott és mindenre gondolt. Majdnem mindenre.

Ahogyan azt írtuk is, amikor 1962 februárjában a diplomatanegyed közepén bérel lakást, többek között arra is gondol, hogy a számtalan, környékbéli rádióadás között az övé (amivel Tel Avivot kisebb-nagyobb rendszerességgel tájékoztatta a helyzetről) simán elsikkad. Hellyel-közzel még igaza is volt, de…

De tőle mintegy 200 méterre, az indiai nagykövetségnek volt egy mániákus rádiósa, aki az átlagnál is többet töltött szeretett szerkentyűje előtt; a legváratlanabb időpontokban adott, illetve vett, és egy idő után feltűnt neki, hogy a környéken van egy adó, amelyik néha-néha bizony bezavar a Delhinek szánt közlésekbe. Az indiai nagykövet először körbeérdeklődött a közeli diplomáciai objektumoknál, de mindenki tagadott, mint a gép. Mivel a rögeszmés hírközlési beosztott továbbra is rágta a fülét, káromkodott egyet és fejléces, dombornyomott levélpapíron panaszt tett a damaszkuszi külügyben, akik az illetékes minisztériumnak továbbították a beadványt. Itt megállapították, hogy a zavar egy underground adótól származik.

Innen már csak egy ugrás volt a szír hírszerzés bevonása, illetve – mivel megszimatolták, hogy ide nem elég a hazai technika, profikat kell hívni – a KGB segítségét kérték. Egy speciális bemérőkocsi a teljes személyzettel három napon belül megérkezett Moszkvából, és Szerjózsáék munkához láttak…

1965. január 21-én reggel fél nyolckor – miközben Kohen egy rádiós visszaigazolásra vár Tel Avivból az adóvevő mellett kuporogva – rátörik az ajtót, s még arra sincs ideje, hogy a (később a lakás négy különböző helyén elrejtett és a házkutatás során megtalált) ciánkapszula valamelyikét előkapja és lenyelje. A behatolók élén maga Ahmed Szuajdani ezredes, a szír katonai elhárítás első számú embere áll, a háttérben Ivánék már csomagolnak.

Első körben tagad (noha az in flagranti elég beszédes helyzetet eredményezett); tartja magát a sztorijához, hogy ő Kamal Amin Saabet, szír származású argentin állampolgár, üzletember, ismert közéleti személy, továbbá – nem utolsósorban – a Baath párt kiemelkedő tagja és szponzora. Az első pár kihallgatáson keményen tartja magát, de időközben a lakását darabokra szedik és a rádión kívül megtalálják a már szóba került méregfiolákat, robbanóanyagot (amivel rendkívüli esemény bekövetkezésekor az adóvevőt kellett volna megsemmisítenie), illetve elkezdik felgöngyölíteni a múltját.

Az egész buenos airesi arab diaszpóra vadul elkezd nyomozni, és pár nap elteltével (valamint tekintélyes mennyiségű, az argentin népességnyilvántartó alkalmazottainak szánt csúszópénz kifizetése után) megállapítják, hogy Saabet nem tizenakárhány éve él Argentínában, hanem csak 1961 februárja óta.

A visszatérő módon megkínzott, naponta félholtra vert Elit 1965. január 25-én szembesítik az ellene szóló bizonyítékokkal, s ekkor dönt úgy, hogy részéről ennyi. Mivel van stílusérzéke, kéri, hogy Szuajdani ezredes jöjjön le hozzá a pincébe. Amikor a főelhárító megérkezik, a szemébe néz, kihúzza magát és kicsit rekedten (akkor már 16 órája nem kapott inni) ezt mondja:

– Nevem Elijahu Kohen, izraeli állampolgár és zsidó katona vagyok. Ezredes úr, most ön nyert.

Másnap a Washington Postban megjelenik egy rövidhír, amelyben a tényközlésen kívül (mármint hogy Szíriában izraeli kémet lepleztek le) semmi más nem szerepel. Az izraeli újságok persze egy szót sem közölnek az ügyről, de a háttérben Tel Aviv minden formális és informális követ megmozgat Kohen megmentése érdekében. Több százezer dollárt ajánlanak fel Szíriának, ráadásul tíz, Izraelben fogva tartott arab foglyot (katonákat, hírszerzőket vegyesen), de Damaszkusz nem tárgyal.

Az Eliért feldobott összeg két héten belül kétmillió dollárra ugrik, és már nem tíz, hanem harminc, kicsit később ötven arab foglyot is kínálnak érte. Megígérik, hogy (harmadik ország bevonásával) Szíria gyógyszereket, öntözőrendszert és (haditechnikán kívül) bármit kérhet és kaphat, ha átadják Kohent. A világlapokban megkezdődik a közvélemény befolyásolása, külföldi politikusok (többek között VI. Pál pápa, Baudouin belga uralkodó, De Gaulle tábornok) kérik Szíriát, hogy ne szabja ki a – már az őrizetbevétel napján kilátásba helyezett – halálbüntetést. Mindhiába.

Nem egészen négy hónapnyi tárgyalás után megszületik az ítélet: Elijahu Kohen izraeli hírszerzőt (aki – csak emlékeztetek – másfél évvel korábban majdnem szír hadügyi államtitkár lett…) 1965. május 18-án hajnali fél négykor, nyilvánosan (mintegy 10 ezer érdeklődő, öklét rázó, átkozódó helybéli előtt) felkötik Damaszkusz főterén. Holttestét azóta sem adták át Izraelnek, noha mindazt, amit Tel Aviv az élő hírszerzőért adni akart, a földi maradványaiért is felajánlotta. Damaszkusz szerint már nem is tudják, hová temették…

Meg nem erősített hírek szerint Izrael eddig kétszer küldött különleges egységet egy-egy feltételezett szíriai elhantolási helyre, de végül egyiken sem találták meg.

Akárhogyan is nézzük, Elijahu Kohen hazafi volt, aki közel négy éven keresztül vezette az orruknál fogva a szír elhárítás embereit. Esküt tett és ahhoz tartotta magát – akárcsak számos kollégája addig és azóta, Oslótól Budapestig, Washingtontól Kairóig, Moszkvától Rio de Janeiróig.

Azt mondom, nem a hírszerzőkre kell haragudni, nem őket kell gyűlölni. Az is egy szakma, akárcsak a kórboncnoké vagy a szemeteseké, és valakinek bizony ezt a szar melót is meg kell csinálnia…

Nem tudom, a zsidóknál ér-e ez a mondás, de ezzel zárom a posztot: Elijahu Kohen (Eli Cohen), nyugodjál békében.

Az emberiség – tagjainak közismert egyéni, továbbá állítólagos kollektív bölcsességére támaszkodva – mindenért és minden miatt háborúzott már az elmúlt évezredekben, a termőföld és az altalaj ásványkincsei feletti rendelkezés jogától a melegvizű kikötőkhöz való hozzáférésen keresztül egészen bizonyos labdarúgó-mérkőzések eredménye miatt, a különösen visszataszító ideológiákról és a kevésbé visszataszító, de annál merészebb dekoltázsú nőkről nem is beszélve.

Senki nem lepődik meg tehát azon, hogy bolygónk egyik legegyszerűbb vegyülete, ugyanakkor a szerves élet nélkülözhetetlen molekulája, a humorosnak szánt, de kémiailag teljesen korrekt elnevezésű dihidrogén-monoxid már nagyon régen felkerült arra a méretes dicsőségtáblára, amelyen a hadtörténelem véres trófeái sorakoznak.

“Miért hoztatok el bennünket Egyiptomból, és miért vezettetek bennünket erre a rossz helyre, ahol nincs hely vetésre, és nincs füge, sem szőlő, sem gránátalma, még ivóvíz sincs?”

(Mózes negyedik könyve, 20:5)

Igen, eltaláltátok: a vízről van szó; közelebbről az édes- (azaz ivó)vízről. Miközben a Föld lakossága naponta mintegy háromszázezer fővel gyarapodik (innen is csókoltatjuk a születésszabályozás és a fogamzásgátlás esküdt ellenségeit, akiket tapintatból, valamint vallásos olvasóink érzelmeit tiszteletben tartandó nem nevezünk meg, úgyis mindenki tudja, kikre gondolunk), víztartalékaink mennyisége hellyel-közzel állandó (sőt: apad); óvatos becslések szerint a világon száz ember közül 42 nem jut annyi vízhez, amennyire egészséges életviteléhez feltétlenül szüksége lenne, s amit szakemberek naponta és fejenként minimum 100 literben állapítottak meg (a sör és a száraz fehérből készült nagyfröccsök nem számítanak bele!).

Ahogyan azt a mottóból is láthatjuk, a Közel-Kelet sosem volt az a kifejezett aquapark vagy élményfürdő-központ; nem kell meglepődni tehát azon, hogy a sok ideológiai, vallási, kulturális és egyéb hangzatos (nagyrész ordas módon hazug) köntösbe csomagolt lózung hátterében a Maslow-piramis alapjához sokkal közelebbi szükségletek kielégítése húzódik. Mivel arrafelé gyakorlatilag a Jordán (és földfelszín feletti, illetve alatti csatolt részei) jelentik az édesvizet, vízgyűjtő területének négy állama (Libanon, Izrael, Jordánia és Szíria) időről időre egymásnak feszíti izmait és megpróbálkozik a bibliai folyó felett elérhető maximális ellenőrzés megszerzésével.

És ugye az sem lehet véletlen, hogy a Közel-Keleten és nem Finnországban, ĺrországban vagy Venezuelában találták ki a csepegtetős öntözési módszert (amiről olyan sokat nem tudunk ugyan, csak annyit, hogy segítségével képesek tíz liter víz megfelelő adagolásával felnevelni egy egész pálmaligetet olyan talajban, ahol a rozsdás konzervdobozokon kívül más életformának nulla esélyt adnánk).
Az évezredek óta tartó számtalan oda- és visszavágóból álló meccsen jelenleg egyértelműen a zsidók vezetnek. A híres, hatnaposnak becézett háború (1967. június 5-10) egyik, szélesebb körben nem annyira ismert oka az volt, hogy Izrael az akkori szír határ melletti Kinnereth (klasszikus műveltségűeknek: Genezáreti) tóból (amely a Jordánon kívül Izrael egyetlen komoly felszíni édesvíz-tartaléka) 1964-ben suttyomban és módszeresen elkezdte kiszivattyúzni a vizet a Negev-sivatagban létesítendő telepek melletti őshonos homokot és importált termőföldet öntözendő, jelentősen csökkentvén ily módon az akkor még Szíriához tartozó Golan-fennsík alatt húzódó talajvíz mennyiségét.

Válaszul az arabok eltérítették a Jordán egyik-másik mellékfolyócskáját, viszontválaszul az izraeliek még több vizet pumpáltak ki a Kinnerethből, viszont-viszontválaszul a szír csapatok lövöldöztek egyet-kettőt a tavon halászó izraeliekre, valamint a környék kibucnyikjaira, majd jöttek az izraeli ejtőernyősök és így tovább.

Három éven keresztül folytatódott az egyre fokozódó intenzitású adok-kapok, mígnem a már említett, egészen pontosan 134 órán át tartó háború végén az egész Golan izraeli kézbe került (hogy a teljes Sinai félszigetről és Jeruzsálemről most ne is beszéljünk; majd megtesszük egy későbbi posztban, ha jók lesztek).

Ha már a földfelszín alatti vízről és annak stratégiai jelentőségéről bátorkodtam szólni:

Lévén, hogy a kivonható talajvíz átlagos, teljes megújulási ciklusa a Közel-Keleten 1200-1300 év (tehát ennyi kell, hogy csapadékból, a beduinok és tevéik vizeletéből meg innen-onnan újratermelődjön azokban a föld alatti tározókban), nem nehéz prognózisokat felállítani: ha ennek a víztartaléknak a kinyerése és felhasználása a jelenlegi feszített ütemben folyik, nemcsak a természetes, föld alatti víztározók 30-50 éven belüli kiürülésével kell számolni, hanem például azzal is, hogy az üresen maradt, Gáza-övezet alattiakba be fog szivárogni a közeli mediterrán tengervíz – ami visszafordíthatatlanná teszi az ivóvízvesztés fájdalmas folyamatát.

Na nem mintha ez az izraeli katonaságot annyira foglalkoztatná – ez a konkrét probléma elsősorban a létező (?) palesztin államot fogja érinteni, már ha addig képes lesz valódi államként viselkedni. A zsidók meg majd kitalálnak valamit; arrafelé a zűrös időkben mindig születtek próféták, imádkozásban és az Istennel való veszekedésben meg amúgy is világbajnokok.

Az utóbbi 10 évben közhellyé koptatott, s a globális felmelegedés szókapcsolattal jelölt környezeti jelenség víztartalékokra gyakorolt negatív hatásával pedig még a legoptimistább előrejelzések is kénytelenek számolni (kivéve Michael Crichtont, akinek sajátos véleménye van a dologról, de ez itt nem a könyvajánló).

És hogy ne csak Izraelt simfeljük: Szaúd-Arábia (a térség többi államához hasonlóan) presztízskérdést csinál a saját vízből – már amióta (és ameddig) a kőolajból származó bevételei ezt megengedik. Mezőgazdászok, hidrológusok és katonák 1992-ben elszörnyedve mesélték egymásnak nemzetközi konferenciák szüneteiben a negyedik és a hatodik ital között, hogy a roppant konzervatív sivatagi monarchia rekordnagyságú, négy millió tonnát valamivel meghaladó gabonatermésének öntözését – a boldogult emlékezetű Fahd király személyes utasítására – hónapokon keresztül saját talajvíz-tartalékaikból fedezték.

A fúrások, a csőrendszerek lefektetése, az öntözőcsatornák megtervezése és kiépítése, a 40-45 fokos hőségben villámgyorsan párolgó víz folyamatos pótlása összesen 2,2 milliárd (olaj)dollárjába került az országnak, miközben a fenti, észveszejtő áron megtermelt gabonamennyiséget 650 millió dollárért bármelyik kanadai, amerikai vagy európai exportőr boldogan a rijádi raktárak kapujáig szállította volna, s nem utolsósorban megmaradt volna több tízmillió köbméter ivóvizük…
De a saját víz varázsa ugye…

150 évvel ezelőtt egy földlakóra 34 ezer köbméter édesvíz-tartalék jutott; napjainkra ez a szám kevesebb, mint az egynegyedére (8 ezerre) esett vissza. A biztonságpolitikai szakértők egy része mérget merne venni arra, hogy a következő (minimum regionális) háborúk egyik kirobbantója az édesvíz feletti rendelkezési jog lesz. Másik részük azt állítja, hogy a Közel-Keleten és Észak-Afrikában állandósulni fognak ugyan a víz miatti kisebb-nagyobb konfliktusok, de ezek eszkalációjától (legalábbis szerintük) nem kell tartanunk. Hogy valójában mi fog történni, meglátja, aki megéri. Engem például valószínűleg már nem fog érinteni és őszintén remélem, hogy egyetlen olvasónkat sem.

Egy amerikai Közel-Kelet-szakértő kicsit merész, de elgondolkodtató szavaival búcsúzom: Aki a vizet ellenőrzi, ellenőrzi a területet; aki a területet ellenőrzi, ellenőrzi a kőolajat; aki a kőolajat ellenőrzi, ellenőrzi a világgazdaságot.

És aki ellenőrzi a világgazdaságot, az annyi fröccsöt ihat, amennyit akar – teszem hozzá bölcsen, mintegy rávilágítva a globális összefüggésekre.

Ha legközelebb, az ismét közelgő kánikulai napokon egy pohár jéghideg vizet isztok, egy futó pillanatra gondoljatok azokra a szerencsétlenekre, akik szomjukat ilyen körülmények közepette kénytelenek oltani.

Egészségetekre!

Kiegészítés: találtam egy másik térképet a globális vízproblémáról. Nem tudom, ez riasztóbb-e vagy biztatóbb, mint az előző.

A Holt tengerre néző, egyetlen gigantikus, 200-300 méter magas, 550 méter hosszú és 300 méter széles sziklára épült Maszada erődje a zsidó hazaszeretet megnyilvánulásának egyik emblematikus helyszíne. Olyan ez nekik, mintha nekünk valaki összegyúrta volna Szigetvárt Buda elestével, rátette volna Világost, belekevert volna egy csipetnyi Mohácsot és mindezt leöntötte volna egy jókora adag Don-kanyarral. És egy hangyányit sem túloztam.

Innen is kérek minden potenciális kommentezőt, hogy a történetben lehetőleg a korszaktól, nemzetiségtől és vallástól független katonai és patrióta erények megnyilvánulását lássa, s aktuálpolitikai meggyőződésének ne itt adjon hangot. Köszönöm.

Magát a sztorit az ókor egyik nagy kópéja, a latin Rómában élő és görög nyelven alkotó zsidó történetíró, Josephus Flavius munkáiból ismerjük. Sokáig úgy vélték, hogy fantáziája erősebb volt dokumentáltságánál, de az utóbbi évtizedek ásatásai és más jellegű kutatásai egyre több ponton erősítették meg az eredetileg az időszámításunk szerint 66-ban kitört zsidó felkelés egyik vezéralakjaként tevékenykedő, utóbb az elnyomó rómaiak zsoldjába szegődött jellembajnok historiográfiai verzióit.

A maszadai ormokon egy Jonatán nevű zsidó főpap már időszámításunk előtt száz évvel építtetett egy erődöt, a hegy lábánál húzódó kereskedelmi és hadi utak feletti ellenőrzést biztosítandó. A helyszín ideálisnak is nevezhető, ha eltekintünk attól a mellékesnek egyáltalán nem mondható körülménytől, hogy saját vízforrással nem rendelkezett, s a szénalapú élethez mindmáig nélkülözhetetlen folyadékot már akkor is kizárólag a vidékre jellemző soványka csapadékból, illetve bőrtömlőkben felcígölt importból tudták biztosítani.

 Időszámításunk, azaz – hogy a kereszténydemokratáknak is adjunk egy kis elégtételt – Krisztus előtt 40 körül felbukkant egy Heródes nevű játékos, aki utóbb (többek között) a meglehetősen nagy sajtóvisszhangot kapott betlehemi gyermekgyilkosságokkal írta be magát a keresztények fekete könyvébe. No, ez a Heródes (aki sémi származása ellenére szintén kötelességének érezte, hogy holmi lokális hatalom és befolyás megszerzésének ellentételezéseként aláírjon a rómaiaknak) formálisan rácuppant Maszadára: elhatározta, hogy a lassan lepukkanó, Jonatán-féle régi erődből valódi, minden igényt kielégítő királyi rezidenciát ritttyent.

 Mivel Heródes nem volt az a felhőtologató típus, a gondolatot rögvest tett is követte. Annak idején nem sokat kellett gatyázni a munkavállalói jogokkal, fátyolos tekintetű ombudsmanból is viszonylag kevés bukkant fel a Judeai sivatag peremén, ezért valami elképesztő tempót diktálva, három hullámban egy igazi, hamisítatlan királyi palotát építtetett magának a rendelkezésre álló honfitársai fizikai erejének (valamint az őt támogató rómaiak technikai tudásának) segítségével. Posztunk nem a léha élvezetekről szól, de azt azért elmondom, hogy a 350 méter magasságú, meredek sziklafalak által határolt platóra Heródes barátunk még úszómedencét (!) is felhúzatott, ahová a belevaló, mintegy 450-500 köbméter víz jelentős hányadát mérsékelten lelkes teherhordók hurcolták fel, s csak egy részét biztosította az eső.

Gyorsítsunk, mert így sosem érünk a végére.

Heródes halála után (-4) a rómaiak egy helyőrséget állomásoztatnak Maszadán, akiknek túl sok dolguk nem akadt, ha nem számítjuk a sóbizniszben és futó lázadásokban érdekelt, kétes egzisztenciájú zsidókat, na meg az Egyiptomból és a szomszédos területekről néha arra tévedő tevetolvajokat. A holt-tengeri wellness-turizmus még gyerekcipőben járt, ezért szentpétervári és brooklyni nyugdíjasok nem zavarták a dolgos hétköznapokat. Ettől függetlenül az ottani élet nem lehetett valami változatos; elég, ha ezeket a fotókat megnézzük, hiszen kétezer évvel ezelőtt sem lehetett a környéken sokkal bujább a növényzet.

Teltek-múltak az évtizedek, mígnem időszám, akarom mondani Krisztus után 66-ban a zsidóknak teleszaladt a puttonyuk a gyarmatosító Rómával és a mindenfelé felbukkanó, a rómaiaknál sokkal slamposabb és ellenszenvesebb görögökkel: kitört a lázadás, ami lassan népfelkeléssé, majd frankó szabadságharccá, kicsit később igazi háborúvá terebélyesedik. A zelótáknak nevezett keményvonalas (hogy ne mondjuk: fanatikus) zsidó csapatok – élükön egy Menahem nevű parancsnokkal – elfoglalják Maszadát és családostól szépen berendezkednek a kiesnek távolról sem mondható vidéken.

A Birodalom nem nézhette tétlenül, hogy egyik provinciájában holmi izgága, monoteista nép rendre felkavarja az ülepítőmedencék tartalmát és egymás után aratja a győzelmeket, ezért Néró utasítására Vespasianus gyorsan Júdeába siet. Hogy valami nyomatékot is adjon felbukkanásának, nem üres kézzel érkezik: három komplett légió dübörgött végig a poros vidéken, és akkor a segédcsapatokról nem is beszéltünk. 70 tikkasztó nyarán (hát igen, a kérdés jogos: melyik nyár nem tikkasztó arrafelé?), szóval hetven augusztusának végén a rómaiak beveszik Jeruzsálemet is, majd a foglyulejtett zsidó vezetők pórázra fűzésével, illetve a menóra lefoglalásával következik Titusz győzelmi menete és a római diadalív.

A főváros után sorra kapitulál a többi erődítmény és település, mígnem 73-ban már csak Maszada tart ki, ahol (Menahem sajnálatos, rómaiak által Jeruzsálemben nyélbeütött kivégzése okán) bizonyos Eleázár ben Jáir, Menahem rokona a várkapitány. Érzi ő is, hogy előbb-utóbb szorulni fog a hurok, de katonai esküje kötelezi: a várat nem adhatja fel, noha a védők száma (a családtagokat is beleszámítva) az ezret sem éri el.

Időközben egy nagyon ambíciózus római, Lucius Flavius Silva lett Júdea katonai kormányzója, aki – új seprűként – nagyon akart bizonyítani. Lévén, hogy már csak a maszadai zelóták piszkálták Róma csőrét, valódi clausewitzi mentalitással az erők koncentrációja és a döntő csata mellett voksolt: egy totál feltöltött, vagyis úgy 7-8 ezer fős légiót (a Legio X. Fretensis-t, amelyik Jeruzsálem ostromában is kitüntette magát), továbbá hat kisegítő cohors-t és több száz zsidó rabszolgát vezényelt a Holt tenger mellé, azzal az egyedüli céllal, hogy Eleázárékat kifüstöljék.

Az ostromot nagyon alapos előkészület előzte meg; a rómaiak mindent bevetettek, amit haditechnikából, taktikából, stratégiából és lélektani hadviselésből ember valaha is megtanult. Voltak például remek ballistáik (hajítógépeik), amelyek képesek voltak 20-25 kilós szikladarabokat 400-450 méterre lőni (márpedig sziklából jelentős készletek hevertek a környéken); rendszeresen használtak faltörő kosokat; hadmérnökeik a teljes hegyet körbekerítették egy három méter magas és másfél méter széles, bástyákkal megerősített fallal; a légiósok rendszeresen étkezhettek és a környék forrásaitól folyamatosan hordták a vizet.

A védők elszántsága azonban minden támadás után csak nőtt; a római kormányzó (aki személyesen is megjelent az immáron közel fél éve tartó, szemszögéből eredménytelen és csődszagú ostrom helyszínén) egyre gondterheltebb lett. 74 tavaszára a támadók még egy mesterséges kőlejtőt is építettek a hegy lábától a fennsík magasságáig, amelyhez több ezer tonna követ használtak fel. Április közepén (pont pészachkor, vagyis zsidó húsvétkor) aztán valamelyik túlterhelt technikusnak eszébe jutott, hogy komplex módszerrel még nem próbálkoztak. Gyorsan beszámolt Luciusnak az ötletről, ami abból állt, hogy az ostromgépek menjenek fel a rámpán, és ne csak sziklákat, hanem meggyújtott fadarabokat és görögtüzet is hajigáljanak át a várfalon.

A római vezérnek rögtön megtetszett az ötlet, azonnyomban elrendelte a totális támadást, és bizony a falak, illetve a fennsíkon felépített, éghető anyagokkal (is) fedett épületek megadták magukat: a zelóták rájöttek, hogy vesztésre állnak. Még megpróbálkoztak ugyan a sokszor bevált csodafegyverrel is (vagyis fokozott intenzitással imádkoztak a Mindenhatóhoz), de úgy tűnt, az Úr elfordította orcáját Eleázár felől.

Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy szívás lesz, a zsidó parancsnok összerántotta harcosait és röviden felvázolta a jövőképet, ami a legoptimistább megközelítésben sem volt rózsaszínűnek mondható. Nem kellett hozzá túl nagy fantázia, hogy a több, mint kétszáz napos ostromban kifáradt támadók reakcióit előre lássa, különös tekintettel a védők között szép számmal fellelhető lányok és asszonyok (na meg a fiatal fiúk) erkölcseire. Eleázár egyetlen megoldást látott kivitelezhetőnek: forgatókönyve szerint a harcosoknak meg kell ölniük családtagjaikat, majd egymást.

”Vitéz bajtársaim! Már régóta szilárd elhatározásunk, hogy sem a rómaiaknak, sem másnak nem hódolunk meg, csak az Istennek, mert ő az igazi és törvényes ura az embernek. Bizonyosan tudjuk, hogy holnap az ellenség kezére kerülünk. De most még kedveseinkkel együtt szabadon választhatjuk a nemes halált. Amíg szabad a kezünk és markunkban a kard, tegyük meg a legszebb szolgálatot, amit megtehetünk. Haljunk meg úgy, hogy nem hajtjuk fejünket az ellenség igájába, feleségeinkkel és gyermekeinkkel szabad emberek módjára hagyjuk itt az életet! Kötelességünk volna már nevelésünk alapján példát adni másoknak, hogy szívesen vállaljuk az önkéntes halált. Ezt parancsolják törvényeink, ezért rimánkodnak feleségeink és gyermekeink; Isten rótta ránk ezt a kényszerűséget, a rómaiak épp az ellenkezőjét akarják: hogy egyikünk se haljon meg a vár eleste előtt. Siessünk tehát, keserítsük meg győzelmük remélt ízeit, hadd fogadja őket itt hősiességünk csodája és a megdöbbentő halál!”

Josephus Flavius: A zsidó háború, Talentum kiadó, Budapest, 1999., Révay József fordítása

A beszéd megtette a hatását: a zelóták mindent felgyújtottak, amit a rómaiaknak még nem sikerült, majd kardot ragadtak és lemészárolták családjukat. Sorsot húztak és kiválasztották, hogy ki legyen az utolsó tíz katona, akik leszúrják a többieket. Miután ez megtörtént, a tíz hátramaradott ismételten a sorsra bízta, ki legyen a legutolsó, aki kilencüket megöli és ezután elköveti a legnagyobb bűnt, amit zsidó elkövethet: öngyilkos lesz.

Cserépdarabokra felkarcolták a tíz nevet, majd kisorsolták az utolsót, aki valóban elvágta kilenc bajtársa torkát, ezt követően szíven szúrta magát. Pészach másnapján, amikor a diadalmas rómaiak teljesen áttörték a falat és behatoltak az erődbe, ott már csak halottakat találtak.

A történetet Josephus Flaviusnak utólag két nő mesélte el, akik az egyik, sziklába vésett víztartályban bújtak el öt gyermekükkel, és akik túlélték az ostromot. Úgy tudom, egy-két évvel ezelőtt a maszadai ásatások során valóban találtak cserépdarabkákat, amelyeken korabeli becenevek voltak olvashatók.

Maszada a zsidó állam fegyveres erejének kultikus helyévé vált: itt teszik le az esküt a Cáhál (vagyis az izraeli hadsereg) tisztiiskolásai és újoncai, s az általuk skandált jelszó üzenetértékű: Maszada nem eshet el soha többé!

Azon persze bőven lehet vitatkozni, hogy a maszadai eset valóban részévé válhat-e egy 21. századi katonai doktrínának, és hogy a (főként) vallási fanatizmus által előidézett csoportos gyilkosság vajon nem hasonlít-e túlságosan az azon a vidéken a másik oldal fanatikusai által sajnos meglehetős gyakorisággal végrehajtott öngyilkos merényletekhez…

Látogatásom a latruni páncélos múzeumban nem pont úgy alakult, ahogyan azt terveztem. A fene se gondolta volna, hogy Izraelben (ahol május közepén a nap hat óra után nyugszik és még fél nyolckor is világos van) egy múzeum – ráadásul egy olyan, melynek jelentős kiállítási hányada szabadtéri – már fél ötkor bezár. Előre meg nem tájékozódtam, ez az én hibám.

Szóval fél öt után pár perccel érkeztünk meg a múzeumhoz, ahol rosszat sejtve konstatáltam, hogy a csukott rácsos kapunál egy fegyveres katona álldogál. Mivel ráadásul a parkolóban is kevés kocsit láttam, szorongva léptem oda a legényhez, aki a fejét rázogatta és előbb héberül, majd – látva értetlenkedésem – angolul elmondta, hogy mára bezárt a bazár, jöjjek másnap. Másnapra nekünk már bőven volt programunk, úgyhogy könyörgőre fogtam a dolgot, sőt (és Azok, Akik Még Sohasem Hazudtak, most fordítsák el tekintetüket és ne olvassák tovább) hozzátettem, hogy jómagam is harckocsizó katona vagyok ott, a messzi Magyarországon és ha most nem jutok be legalább tíz percre, akkor a lelki trauma miatt egész izraeli tartózkodásom alatt magamba leszek zuhanva a keserűségtől, és ha hazamegyek, ráborulok a saját harckocsimra és olyat teszek, amit később magam is megbánok.

Nem tudom, mi volt hatásosabb: a kétségbeeséstől reszkető hangom vagy a határokon átnyúló fegyvernemi szolidaritás, de (az amúgy marokkói származású) Josszi tizedes (kiderült, hogy így hívják, a továbbiakban: J.) rámnézett, megvakarta a fejét, majd kis türelmet kért és elővette a rádióját. És itt következik egy olyan történet, amely valamenyi mozgatórugóját azóta sem értem, de megpróbálom hűen visszaadni az eseményeket.

J. héberül beleszólt a rádióba, ahonnan visszacsicsergett egy női hang. Új barátom pattogósan mondott valamit, a csaj válaszolt, majd ismét J. és ismét a csaj. A paláver abbamaradt és J. magyarázatként elmondta: most engedélyt kér az őrség parancsnokától, hogy egy messziről jött kolléga mégis beléphessen a múzeum területére. A női hang az ügyeletesé volt, aki hamarosan továbbítja a kérést a pékának; majd visszaszól.

Bámészkodtam egy kicsit, majd megreccsent a rádió és egy kemény férfihang szólította J-t, aki kihúzta magát, hallgatott egy kicsit, majd megkérdezte tőlem: a parancsnok aziránt érdeklődik, hogy mit is mondtál, honnan is jöttél: Hungária vagy Bulgária?

Először egy kicsit meglepődtem a kérdésen; persze igyekeztem kitalálni, hogy hol itt a csapda és mit kéne válaszolnom, hogy a pékának is jó legyen? Aztán rájöttem, hogy ebben az országban percek alatt lehet bármilyen nyelven beszélő embert találni bármelyik utcasarkon, és – mivel bolgárul csak a fejem tudom rázni – ha rajtakapnak, hogy füllentek, végképp elúszik a sansz. Vettem egy mély levegőt, lehajtottam a fejem és ezt susogtam: Hungaria, Hungary. És torkomban dobogó szívvel vártam a hatást.

J. tolmácsolta, majd – csodák csodája – húsz másodperc alatt a góré beleegyezett, hogy beléphessek tíz percre, de felhívta J. figyelmét, hogy ha a 11. percben még bent bóklászom, őt (mármint J-t) meg fogja fenyíteni.

Azóta sokat gondolkodtam, hogy vajon az őrség vezetőjének tényleg volt valami baja a bolgárokkal, vagy pont fordítva: ha mondjuk Szófiából érkezem, lehet, hogy az egyik harckocsit még egy körre is elvihettem volna és vacsorára is meghívnak a tiszti étkezdébe? Sosem fogom megtudni…

A lényeg: tíz percre bejutottam, készítettem pár fotót, bámészkodtam egy sort, majd a kilencedik percben tényleg visszarohantam a bejárathoz, ahol J. fellélegezve mosolygott. Mondtam neki, hogy a harckocsizók mindig betartják az egymásnak adott szavukat, váltottunk pár szót, készítettem róla néhány képet, majd távoztam.

A harckocsi-emlékpark társbérletben él további intézményekkel. Az mondjuk nem annyira meglepő, hogy a második világháború zsidó katonáinak is itt van a múzeuma, de hogy mit keres itt a költöző madarak vándorlását tanulmányozó nemzetközi kutatóközpont – na erre feleljen, aki igazi spíler! Harckocsik és vándormadarak – hát nem gyönyörű kép?!

Magáról a harckocsi-kiállításról pár szó: körülbelül 200 tank látható, a tizes-huszas évek kezdeti, esetlen próbálkozásaitól kezdve (a boldogult emlékezetű Mark-4 és társai) egészen a pár évvel ezelőtti Merkavákig; amerikai, francia, brit, szovjet és persze hazai harckocsik szépen letámasztva, jó párba bele is lehet mászni (a gyerekek imádják!).
Nem egy halott intézményről van szó, hiszen a páncélos fegyvernem (amelynek tiszteletet parancsoló fekete-zöld zászlaja legalább száz példányban lobog szanaszét, az izraeli nemzeti lobogóval együtt a park területén) a mai napig tart itt továbbképzéseket, valamint rendszeresen szerveznek hazai és nemzetközi haditechnikai kiállításokat és konferenciákat.

A hátsó részen (ahol nem jártam, mert túl messze volt a tíz percemhez képest) van egy tízezer férőhelyes szabadtéri amfiteátrum is, itt tartják meg évente a fegyvernem napját. Nagy buli lehet.

Van még egy legalább 60 méter hosszú és úgy 2,5 méter magas, hófehér fal, amelyre felírták Izrael eddigi háborúiban elesett, és a fegyvernemhez tartozó katonák nevét, a ’48-as függetlenségitől kezdve a (folyamatban lévő) második intifádáig. Saccra úgy négyezer név olvasható eddig, és észrevettem, hogy roppant elővigyázatosak a szervezők: hagytak még helyet bőven…

Kevés olyan nemzeti hadserege van a világnak, mely akkora népszerűségnek örvend hazájában, mint az Izraeli Véderő (ami a zsidó állam hadseregének, a Tzahalnak (fonetikusan és magyarosan: a Cáhálnak) hivatalos, és egyúttal kicsit eufemisztikus elnevezése). Ezen belül is kiváltságos helyzetben vannak a Tzanhanok, az izraeli katonai ejtőernyősök, akik hatvanegynéhány éve gyakorlatilag egyfolytában háborús körülmények közepette csiszolhatják elhanyagolhatónak amúgy sem mondható bevetési és, khm, problémamegoldási technikájukat.

A rómaiaktól kezdve a középkori keresztény uralkodók jelentős hányadán keresztül a Harmadik Birodalomig, mintegy kétezer éven át mindenki, aki adott magára, a zsidókba törölte a lábbelijét; úgy hatvan évvel ezelőtt úgy döntöttek, hogy ennek végleg vége. És aki esetleg még mindig azt hinné, hogy a Dávid-csillag és a menóra alatt csak jajveszékelni és sopánkodni lehet, az – a poszt elolvasása után – egészen másként látja majd a dolgokat.

Az első ejtőernyős csapatokat (Hativat ha Tzanhanim) 1948-ban, Izrael Állam megalakulásának évében szervezték meg. Az alapítók között számos, a második világháborút megjárt veterán található, akik Csehszlovákiában, a brit hadseregben, vagy éppenséggel az amerikaiban szerezték meg szárnyas jelvényeiket. 1954-ben Moshe Dayan tábornok úgy dönt, hogy az akkor a 890. Zászlóaljban szolgáló ejtőernyősöket a híres 101. Egységhez vezényli, mely az arabok elleni megtorló akciók végrehajtója volt a Közel-Keleten. Így jön létre a 102. (más források szerint a 202.) Egység, mely a majdan megalakuló ejtőernyős dandárok bölcsőjévé válik. Ennek első parancsnoka Ariel Sharon ezredes, későbbi miniszterelnök.

1956-ban, a Sinai félsziget ellen indított izraeli támadáskor (melynek folytatása később a “Szuezi Válság” gyűjtőnevet kapja) a 102-esek rekordidő alatt elfoglalják a Mitla-hágót, mely a későbbi izraeli sikerek egyik záloga volt az egyiptomiakkal szemben. Egy évre rá már két légideszant-dandár áll bevetésre készen; az egyik dandár azonnal hadra fogható, míg a másik tartalékos (ami – teszem hozzá gyorsan – Izraelben egyáltalán nem a “másodosztály” szinonimája).

Az 1967-es – “hatnaposnak” becézett – háborúban az ejtőernyősöket az ország keleti határvidékén  vetik be, és gyakorlatilag ők foglalják el a Golán-fennsíkot. Legnagyobb fegyvertényüknek azonban Jeruzsálem visszavételét tartják, melyet az Arab Légió elit egységei védenek. A védők 54%-a a helyszínen életét veszti…

1968 és 1973 között – noha elméletileg ebben az időszakban béke van – Dayan tábornok kedvencei átlag kéthavonta rajtaütnek a palesztinokon. Mutatóba íme három eredmény: 1968 – a PFSZ jordániai főhadiszállásának felszámolása (258 megsemmisített ellenséges katona másfél órán belül); ugyanezen év decembere – a bejrúti repülőtéren veszteglő arab polgári és katonai repülőgépek felrobbantása; 1969 – az Egyiptomban felállított legújabb szovjet radarállomás levegőbe repítése.

1973 a Jom Kippur-i háború éve. A kezdeti szorongatott helyzet után Izrael megrázza magát és harcba küldi ejtőernyőseit: a 31. Dandár a Golán felé veszi útját, míg a 29. átkel a Szuezi csatornán. Minimális veszteségek árán megfordítják a hadiszerencsét: az arab csapatok visszavonulnak.

Az 1976. július negyedikén történtekről könyvek íródtak és filmek készültek. A történet dióhéjban: négy Lockheed Hercules C-130-as szállítógép, fedélzetén a Yoni Netanyahu alezredes által vezetett ejtőernyős kommandóval (aki maga is a golani háború 30%-os rokkantja volt), 5000 kilométeres út után leszáll az ugandai Entebbe repülőterén, rajtaüt az ott veszteglő, terroristák által eltérített Air France 139-es járatán, és több, mint 200 túszt kiszabadít. Ez volt a Thunderbolt (“Villámcsapás”) hadművelet, melynek lebonyolítása során egyetlen izraeli katona veszíti életét: maga Netanyahu alezredes, a Sayeret Matkal parancsnoka, a későbbi miniszterelnök fivére. (Ajánlom irodalomként William Stevenson: 90 perc Entebbében; Fabula kiadó, 1990, 256 pp, ISBN 963 7885 04 8).

1982. Ezúttal Libanon földjét tapossák az izraeli ejtőernyősök csizmái, hogy részt vegyenek a “Békét Galileában” hadműveletben. Katonai szempontból teljes a siker, politikailag viszont totális csőd. Nem a vörössapkás katonákon múlott… Itt jobbra egy tizedes látható abból az időszakból, már egy 5.56-os Galillal felfegyverkezve. Ha jól látjuk, hátizsákjában nem Sáronnak rózsája illatozik.

Izraelben a katonai szolgálat 39 hónap a férfiaknak, két év a nőknek. A kiképzés még a szakácsoknak is kemény, hát még az ejtőernyősöknek. A hangsúly a fegyverismereten, az éjszakai hadviselésen és a meglepetésszerű rajtaütéseken van. Az újoncoknak “ideális” gyakorlási lehetőség egy-egy – úgymond nevelő-megelőző célzatú – támadás a palesztin állások ellen. Az ejtőernyősök öt ugrás után kaphatják meg a jelvényt; az ötből legalább kettő éjszakai kell legyen. Egyenruhájuk csak a már említett vörös barettben különbözik a hadsereg többi alakulatáétól. Fegyverek tekintetében a Tzanhan mindenevő: megtalálható itt az amerikai M-16-tól az ex-szovjet AK-47-esen át a honi 5,56 mm-es Galil géppisztolyig minden. Ezen utóbbi szinte már teljesen átvette az idestova 35 éve használt Uzik helyét. 1981 óta az elsők között rendszeresítették a kevlárból készült golyóálló mellényt is, valamint a világ  – minden valószínűség szerint – legkisebb átmérőjű (majdnem azt mondtam: legviccesebb) rohamsisakját, amiről azóta szerencsére lemondtak.

Az izraeli hadsereg ejtőernyőseinek főnöke jelenleg egy kétcsillagos tábornok, aki egy vegyes (gyalogsági/ejtőenyős) magasabbegységet irányít. Alárendeltségébe tartozik egy ejtőenyős kiképző központ (a Marhom), mesterlövész-iskolával, légiszállítású támogató egységgel és terrorelhárító kiképzőközponttal együtt, akik valamennyien ejtőernyős kiképzést is kapnak. Rajtuk kívül még ott van egy tartalékos hadosztály, a 98. Ha Esh (“A Tűz”), melynek keretein belül a négy tartalékos dandáron kívül (sajátos megoldásként) aktív, tényleges ejtőernyős egységek is szolgálnak (a 35. “Repülő Kígyó” eje. dandár, három önálló zászlóaljjal; karjelvénye itt balra, kettővel feljebb látható).

Itt balra felül a 202-es Egység egyik embere a kilencvenes évekből, a Gázai övezetben végrehajtott őrjárat közben.

Pontos statisztikával nem rendelkezem ugyan, de így, első blikkre tényleg úgy tűnik, hogy Izraelben elég nehéz komolyabb politikai karriert befutni, ha az ember legalább pár hónapig nem szolgált valamelyik különleges egységnél, különös tekintettel az ejtőernyősökre. Erről a jelenségről amúgy ebben a posztomban is elmélkedtem egy kicsit…

Ez a pólófelirat persze csak poén; szerintem egyetlen izraeli ejtőenyős sem viseli. Legalábbis szolgálatban nem.

Mivel – megbízható nemzetközi statisztikák szerint – a katonai témájú blogok olvasóinak 92,87%-a a másik nem iránt is élénken érdeklődik, mai posztunk végére egy nem akármilyen női fotót csatolunk. A képen Elinor Yosef eü. tizedes látható (még a vörös barett elnyerése előtt), aki a tavaly nyáron azzal írta be magát örökre az izraeli ejések történelmébe, hogy ő az első arab származású nő ennél az elit fegyvernemnél. A teljesítmény még akkor is elismerésre méltó, ha azzal az apró kiegészítéssel élünk, hogy Elinor arab ugyan, de vallására nézve keresztény – igen, ilyen is van.

A képet szemlélő férfitársaimnak meg azt üzenem: igen, én is.

Ma hajnalban az Egyiptom és a Gázai övezet közötti egyik határátkelőhelyen a palesztinok szabadon bocsájtották a 2006-ban túszul ejtett Gilad Shalit izraeli tizedest (azaz már törzsőrmestert, mert az elmúlt években többször is előléptették). Az eseményt mintegy ürügyként felhasználva engedjétek meg nekem, hogy röviden bemutassam azt a különösen kényes “divatot”, amely évek óta foglalkoztatja a közel-keleti helyzettel foglalkozó elemzőket éppúgy, mint a térség közvéleményét.

Miről is van szó? Nos, arról, hogy az Izrael által fennen hangoztatott “Terroristákkal nem tárgyalunk!” kijelentés mennyire egyeztethető össze az ugyancsak a zsidó állam kedvenc mottóinak egyikével, amely így szól: “Embert hátra nem hagyunk; még halottat sem!”

És akkor kezdjük egy kis visszatekintéssel: bő öt évvel ezelőtt (2006 júliusában) a Hezbollah harcosai rajtaütöttek egy – még zsidó területen, de a libanoni határhoz nagyon (sőt, ezek szerint túl) közel – járőröző izraeli Humvee terepjárón és elraboltak két tartalékos katonát. Holttestük 370 nap elteltével, 2008 nyarán tért haza, egy morbid, valódi frankensteini hangulatot árasztó üzletkötés eredményeként, melynek nyélbeütésénél (a háttérből, de jól kitapinthatóan) Németország és az ENSZ bábáskodott.

A 31 éves Yehud Goldwasser törzsőrmester (alapképzettségét tekintve repülő üzemmérnök, itt jobbra), valamint a 26 éves, egykoron jogi pályára készülő Eldad Regev őrmester (itt balra) földi maradványait a libanoni síita szervezet képviselői 2008. július 16-án adták át a Nemzetközi Vöröskeresztnek, illetve a családoknak; az utólagos igazságügyi orvosszakértői vizsgálatok megállapították, hogy egyfelől a holttestek valóban a két eltűnt katonáé, másfelől pedig azt, hogy mindketten már a rajtaütés során életüket vesztették. Az utólagos találgatások tehát (melyek szerint még hetekig, hónapokig kínozták volna őket) megalapozatlanoknak bizonyultak – vagy az izraeli katonai kórboncnokok kaptak világos és humanitárius indíttatású utasításokat a sajtóközlemény megfogalmazása előtt, figyelemmel a család és a közvélemény lelkiállapotára…
A kegyeleti aktust hosszas alkudozás előzte meg, melyben a felek (Izrael Állam az egyik oldalon, illetve a Hezbollah a másikon – csak emlékeztetnénk az olvasót: ez arabul annyit tesz, hogy Isten Pártja) igyekeztek a legelőnyösebben kijönni a tranzakcióból; kétségkívül megállapítható, hogy ez a muzulmán milíciának sikerült jobban: a két fekete koporsóért cserébe a zsidó állam szabadon bocsátott öt, terrorcselekmények elkövetéséért jogerősen elítélt arab foglyot, valamint – szakaszosan, több lépcsőben – kiadja kettőszáz, különféle harcokban elesett muszlim gerilla  maradványait.

Az ily módon szabadlábra kerültek között a legnagyobb trófea (a máskülönben drúz vallású, libanoni állampolgárságú) Szamir Kuntar, (itt jobbra) aki nem kispályás tyúktolvaj: 28 és fél évet töltött izraeli börtönökben, miután 17 évesen, 1980-ban összesen 540 év szabadságvesztésre ítélték két felnőtt és egy négyéves gyermek meggyilkolásáért. A többi négy, vele együtt szabaduló huszonéves mindegyikét a két izraeli katona elrablását követő, 35 napos összecsapás-sorozatban ejtették foglyul a Cáhál (a zsidó hadsereg) katonái. Független források szerint ebben a 2006-os mini-háborúban közel 1300 libanoni, valamint 167 izraeli vesztette életét.

A cédrus országa, illetve a Hezbollah hatalmas győzelemként élte meg az öt, katonai egyenruhába öltöztetett egykori fogoly helikopteres belépőjét; tiszteletükre a bejrúti repülőtéren a teljes libanoni politikai elit megjelent, s Michel Szulejmán akkori államfő (aki katona volt, mielőtt politikusságra adta volna a buci fejét, itt balra) hősöknek nevezte a szabadon bocsájtottakat. Kiemelkedő és követendő példaképként állította hazája ifjúsága elé többek között azt a Kuntart, aki – a hivatalos jegyzőkönyvek tanúsága szerint legalábbis – egy fegyvertelen civil, valamint egy rendőr agyonlövését követően (lévén, hogy elfogyott a lőszere) módszeresen, puskatussal törte szilánkosra egy négyéves izraeli gyermek koponyáját, miközben bele-belerúgott a földön heverő kislány arcába.

Ezen a képen itt jobbra azért láthatjuk, hogy Kuntar egy érzékeny, már-már szentimentális lélek, hiszen elpityeredett a tiszteletére rendezett fogadáson és majdnem összetaknyozta a vadiúj egyenruha ujját; még jó, hogy kapott pézsét – lám, milyen emberi!

Fiatalság, bolondság – mondták utólag a harcostársai meg a védője. Meg azt, hogy nagyon be volt pipulva. Hát, ha nem mondják, nem is gondoltam volna. De térjünk vissza a témánkhoz, még mielőtt megsajnálnánk Kuntart a – kétségkívül zaklatott – gyermekkora miatt.
Noha az ilyen és hasonló alkuk nem feltétlenül zéró összegű játszmák (vagyis elméletileg elképzelhető olyan forgatókönyv is, ahol mindkét fél nyer az ügyön, legalábbis egy külső szemlélő számára úgy tűnik), ezúttal Izrael egyértelműen szopóágra lavírozta saját magát és vesztesként került ki a cseréből; a két áldozat családján és szűkebb ismeretségi körén kívül a zsidó államban igazából senki sem lehet elégedett a fejleményekkel.

Mert hagyjuk a szándékosan lilás ködbe burkolt, ideológiai és spirituális szószt, az elesettekkel szemben fennálló virtuális eszmei és erkölcsi kötelezettséget és minden hasonló dumát és mellébeszélést. Lássuk, mi is történt valójában: két holttestért cserébe visszaadnak kétszázat (már itt is óriási az aránytalanság), valamint öt – nagyon is élő – Hezbollah-aktivistát, akikről mindent el lehet képzelni, csak azt nem, hogy a jövőben zsinagógák felújításával fogják múlatni hétköznapjaikat és baráti beszélgetéseket folytatnak a szomszédos utcában lakó rabbival.

Vagy el bírja bárki képzelni például Kuntar harcost és példaképet, amint a 28 és fél évnyi izraeli börtönélményére visszagondolva (ami – azért valljuk be – nem lehetett az a sétagalopp) a megbékélés fehér galambjait eregeti a libanoni-izraeli határon? Naszrallah sejk, a Hezbollah vezetője joggal emeli diadalmasan magasra fegyverét (itt balra).

Mondjuk ki, elvégre nekünk nem kerül semmibe: három évvel ezelőtt az izraeli politikai vezetés (talán akaratán kívül, de annál amatőrebb módon) lovat adott a Hezbollah és a palesztin szélsőségesek alá; a büntetőjog ezt szándékon túlmutató eredménynek nevezi. Az egykoron hajthatatlannak mutatkozó (és jó ideig úgy is viselkedő) izraeli kormány hivatalos álláspontján („Terroristákkal nem tárgyalunk, punktum!”) ismét jókora repedés keletkezett, amit a másik oldal nem volt rest szélesíteni. Szóval Tel Aviv holttestekkel is megelégszik?! – fogják feltenni sokan maguknak a kérdést Libanonban és a palesztin területeken, majd a gondolkodástól erősen ráncolni fogják homlokukat, összevonják szemöldöküket és tűnődve ellenőrzik rohamkésük élét a hüvelykujjukkal.

Röviden: a két, hagyományosan kereskedőnek kikiáltott rokonnemzet alku-összecsapásából az arabok kerültek ki győztesen. A zsidók csúnyán leszerepeltek, és a valódi böjtje a dolognak (az igazi feketeleves) csak ezután jön.

Fogságba esett katonának lenni soha, sehol nem tartozott a legkellemesebb szabadidős tevékenységek közé. Iszlám harcosok által foglyul ejtett izraelinek lenni ezentúl egyike lesz a legrosszabb perspektíváknak, amelyekkel civil vagy fegyveres a Közel-Keleten csak szembesülhet.
Gilad Shalitnak, a most szabadon bocsájtott túsznak talán az volt a szerencséje, hogy kettős állampolgár: az izraelin kívül még a franciával is rendelkezik, s nem tévedünk túl nagyot, ha feltételezzük, hogy Sarkozy elnök csapata is ott lapul az ügy megoldásának hátterében.

Zárásként ismét emlékeztetjük olvasóinkat a mostani “csereüzlet” aránytalanságára: Izrael a mai napon 477 (igen: négyszázhetvenhét!) palesztin foglyot enged szabadon, további 550-et (igen: ötszázötvenet!) pedig még az idén. A több, mint ezer fogoly zöme nem közlekedési szabálysértésért vagy adócsalásért ült, hanem komoly terrorcselekményekkel hozható összefüggésbe. A foglyok teljes névsora ide kattintva olvasható. A “Sent” oszlop a büntetést tartalmazza; az 5LS például annyit tesz, hogy ötszörös életfogytiglan; a 27y pedig 27 évet jelent…

Mivel mi egy totál amatőr (és független) blog vagyunk, nem kerül semmibe feltenni a kínos kérdést: tényleg megérte ezer potenciális terroristát rászabadítani Izraelre (és talán a világra), cserébe egyetlen ember életéért? Tényleg megérte tudatosítani a palesztin szélsőségesekben, hogy igenis jó üzlet izraeli katonákat (és talán majd civileket) elrabolni?

Kíváncsian várom a véleményeteket a kommentek között.

Izraelben a sorkatonai szolgálat nem csak férfiak, hanem nők számára is kötelező, ez utóbbiaknak 21 hónapig. Természetesen csak zsidó lányok jöhetnek számításba (szemben a férfiakkal, ahol a mózeshitűeken kívül az iszlámról úgy ezer évvel ezelőtt leszakadt drúzokat is behívják. A kifejezett arabok közül a zsidó állam csak a beduinokra számíthat, akiket előszeretettel alkalmaznak például nyomkeresői beosztásban a különleges egységek, de a stratégiai jelentőségű vízvezetékek őrzését is nyugodtan rájuk lehet bízni; ha valaki, akkor a beduinok egészen pontosan ismerik a víz értékét, és bármikor bárkivel megvívják a víz háborúját…)

De térjünk vissza az izraeli katonalányokra, elvégre ez a poszt róluk szól.

A Cáhál (vagyis az Izraeli Védelmi Erő, olv.: hadsereg) szinte minden területre beengedte őket; ismereteim szerint egyetlen kivétel van: a Haditengerészet tengeralattjárós fegyverneme. Próbáltam magyarázatot találni arra, hogy miért pont ez van továbbra is tiltólistán, amikor a Légierő már évekkel ezelőtt beadta a derekát, de nem sikerült.

Talán a tengeralattjárósok egyszerűen a legbátrabbak.

“A Hadsereg a kötelességteljesítés legmagasabb szintje és jelképe; mindaddig, amíg a nőknek nem adatik meg, hogy a férfiakhoz hasonlóan ily módon is teljesítsék kötelességüket, addig nem beszélhetünk valódi női egyenjogúságról.”

David Ben Gurion

Nem tudsz úgy végigmenni egy izraeli városon, hogy ne figyelj fel egyenruhába öltözött, saccra úgy 19-22 éves lányokra (lásd még Hanna barátnőmet…). A zöld cucc, a vállukon cipelt óriási hátizsák és a – néha a talajt verdeső csövű – fegyver semmit sem von le nőiességükből: csoportosan ugyanúgy viháncolnak, duruzsolnak, vihognak, grimaszolnak, ugyanúgy veszik elő aggódva a piperetükröt és ellenőrzik szemüket, ajkukat (vagy amit a nők ellenőrizni szoktak magukon), mint civil társaik.

Jeruzsálemben láttam egy katonapárt: kézenfogva üldögéltek egy fa tövében, körülöttük zsibongott és nyüzsgött a szakasz, ők meg egymás szemébe bámultak, ahogy csak tizenéves szerelmesek tudnak, s közben – hogy a romantika teljes fényében pompázzon – mindkettőjük válláról lelógott egy-egy M16-os. Kocsiban ültem és vezettem, ezért sajnos nem tudtam lefotózni őket, pedig minden sajtófotó-díjat megnyertem volna a Spitzbergák és Új-Zéland között.

Visszaolvasva belátom, hogy nem voltam egyértelmű; közismerten felvilágosult emberként gyorsan megjegyzem tehát: az általam látott pár egyik tagja fiú volt, a másik pedig lány, noha vagy négy éve már hivatalosan is bejelentették, hogy az azonos neműekhez való vonzódás nem akadálya a katonai pályának Izraelben sem. Nagyon helyesen, teszem hozzá.

Évekig létezett egy, kizárólag nőkből álló katonai egység (egyes források zászlóaljról, mások ezredről beszélnek), de a hölgyek ebben is diszkriminációt láttak; a feminista lobbi elérte, hogy 2001-ben feloszlassák. Azóta gyakorlatilag minden egységben szolgálnak lányok, sorállományúak és hivatásosok egyaránt. Az eddigi legmagasabb rendfokozat, amit nők elértek, az a Tat Aluf, ami nagyjából megfelel a mi dandártábornokunknak.

Még az izraeliek is vannak olyan gavallérok (pedig EGYÁLTALÁN nem az udvariasságukról híresek), hogy harci beosztásokba nőket csak önkéntes alapon, külön kérelemre tesznek. Ez érvényes a határrendőrségre is.

Nem-izraeliek is szolgálhatnak önkéntesként a hadseregben; ők a Máhál-nak nevezett katonai segédcsapatokba jelentkezhetnek, ha legalább egyik szülőjük/nagyszülőjük zsidó, nincs izraeli útlevelük és nem élnek Izraelben. Érdekes intézmény lehet…

Most gyorsan elképzeltem egy olyan egységet a Honvédségen belül, ahová önkéntesnek jelentkezhetnének a határon túli magyarok. A bántó szélsőségektől mentes, témára vonatkozó reflexiókat kérem a kommentekhez.

A nőket szemmel láthatóan nem zavarja a sorkötelezettség (aki terhes, férjezett, gyermeke van, vagy annyira vallásos, hogy az már fáj, amúgy is felmentést kap). Ahogyan azt mindenki tudja: a Hadsereg a szocializáció fontos helyszíne, ahol ráadásul olyan személyes kapcsolatokat létesíthetsz, amelyeket aztán bőven kamatoztathatsz a civil életben. Márpedig mindenki tudja, hogy Izraelben a Cáhál keze mindenhová elér; bizonyos munkahelyek és munkáltatók szóba sem állnak olyan aspiránsokkal, akik nem voltak katonák, a különleges alakulatok pedig gyakorlatilag a politikai elit bölcsőjének is felfoghatók.

Azt ugye mondanom sem kell, hogy szemmel láthatóan a mobiltelefon legalább annyira szerves része a katonai felszerelésnek, mint a surranó.

Az 1959-es Honvédelmi Törvény hatályosulása óta (ez írta elő a nők besorozási kötelezettségeit) 1998-ban történt meg először, hogy női katonák harci feladattal ellenséges területre léphettek.

Volt egy közkeletű legenda, mely szerint azért nem szabad őket a frontra küldeni, mert az arabok hite szerint az a harcos, akit egy nő öl meg, sohasem részesülhet a paradicsom hurijainak kegyeiben. Ennek megfelelően az arabok (női ellenfelet látván) még akkor is tovább harcoltak volna, ha amúgy már szívük szerint a megadás gondolata sem állna tőlük távol.

Huri, arabul haurá, többes számban húr, az iszlám vallásban azoknak a gyönyörű szüzeknek az elnevezése, akik a buzgó muszlim hívőt a Paradicsomban várják. Az arab haurá szó olyan nőt jelent, akinek szeme fehérje élesen kiemeli pupillájának feketeségét. A Korán sok helyen utal a hurikra, „megtisztított feleségekként” és „makulátlan szüzekként” emlegeti őket. A hagyomány aztán tovább színezte a hurikról kialakult érzéki képet, s meghatározta feladataik egy részét is. Például, amikor a hívő belép a Paradicsomba, egy nagy csoport hurit kap, s ezek közül mindegyikkel annyiszor szeretkezhet, ahány napot Ramadán hónapban végigböjtölt, és ahány jótettet élete során cselekedett.

(Terebess Ázsia Lexikon)

Amúgy is nagyon érdekes volt a zsidó katonalányokat megfigyelni, amint ormótlan bakancsaikban, meglehetősen formátlan harci öltözékben, talpig fegyverben és színes, civil hátizsákokkal (!!!) a vállukon megállnak egy ruházati bolt vagy butik, esetleg bizsukat vagy ékszereket árusító üzlet kirakata előtt és izgatottan megtárgyalják a látottakat. A fenti két képen látható csajok is megtorpantak a színes rongyválaszték előtt és elkezdtek csacsorászni; a szakaszvezető (vagy valami hasonló) srácon először látszott, hogy olyan szívesen mondana valami nagyon nem PC-t, de végül egészen csendesen odaszólt a lányoknak pár szót, akik félvállról visszacsiviteltek neki, majd a szakszi türelmesen kivárt vagy három-négy percet, amíg azok hárman végre továbbindultak a többiek után.

Távol áll tőlem, hogy idealizáljam az izraeli katonalányokat és a melójukat; tavalyelőtt késő ősszel mutatták be a To See If I’m Smiling (kábé: Nézd, hogy mosolygok-e) című izraeli dokumentumfilmet, amelyben hat olyan nő emlékezik vissza a palesztin-izraeli fegyveres konfliktus őket is érintő részleteire, valamint saját katonaéveire, aki… hát, akinek nem ez volt élete legboldogabb korszaka – és nagyon-nagyon finoman fogalmaztam.

Mindentől függetlenül: az izraeli katonalányok szexik, de lehet, hogy csak a gépkarabély teszi.

Izrael, s ezen belül a zsidó állam hadserege kiemelkedő helyen található minden olyan szakember (és laikus) érdeklődési körében, aki (bármilyen okból) a különböző speciális egységekkel foglalkozik. A zsidó különlegesek múltja és jelene joggal kelti fel a terület iránt érdeklődők figyelmét. Régi olvasóink többször kinyilvánították, hogy szívesen olvasnának róluk, s a szerző most régi tartozását rója le ezzel a poszttal.

Kedves olvasó! Biztosan el tudod képzelni annak a gasztrobloggernek a lelkiállapotát, aki a sajtokról ír, s most szembesül azzal, hogy a francia termékekről is meg kellene emlékeznie. Nos, ilyesféle érzések lettek úrrá rajtam, miközben erre a posztra készültem.

Az Izraeli Védelmi Erőkön (a Cáhálon) belül a különlegesek olyan burjánzása figyelhető meg, melyhez foghatót napjainkban talán csak az USA (számszerűségében nagyságrendekkel nagyobb) fegyveres erői tudnak produkálni. A NATO-ban uralkodó szokásokkal ellentétben (ahol a centralizáció szent nevében a különlegesek általában egyetlen főparancsnoksághoz tartoznak, lásd például a SOCOM-ot) az izraelieknél ez meglehetősen… hogy is mondjuk… összetett dolog: minden haderő- és fegyvernemnek, magasabbegységnek és területi parancsnokságnak megvan a maga szakosodott „kommandója” (és akkor még nem is beszéltünk a különféle titkosszolgálatok és rendvédelmi szervek által üzemeltetett hasonló egységekről).

Első megközelítésben ezt az állapotot – mezei egyszerűséggel – kaotikusnak és/vagy anarchikusnak is nevezhetnénk, ha (legalábbis egy külső megfigyelő szemében) nem lenne hatékony. A Cáhál tábornokai részére az ottani irányítási rendszer hagyományosan magasabb szintű autonómiát biztosít, mint bármelyik másik hadsereg pizsamásának, s ebből közvetlenül levezethető, hogy a „saját” különlegesek megléte presztízskérdés az egymással olykor a nyílt kenyértörésig rivalizáló generálisok számára. A négy szárazföldi lövészdandár önálló gedud siyur-jai sokkal többek ám, mint sima harcászati felderítők… 

Posztunkban (amelyről már most érezzük, hogy hosszabb lesz, mint azt eredetileg terveztük) először röviden megemlékezünk a közös gyökerekről, majd sorra vesszük a legfontosabb alakulatokat. Természetesen már most kijelentjük, hogy távol áll tőlünk a teljességre való törekvés, hiszen egyfelől a rendelkezésre álló információk szűkössége, másfelől a BlogRepublik háttérszerver-kapacitásának véges volta, harmadrészt pedig olvasóink türelme szab határt a (tőlünk amúgy nem feltétlenül idegen) barokkos terjengősségnek.

Az előzmények

Az első világháborút követő palesztinai brit mandátum alatt az itteni zsidó közösség már az első percekben (értsd: a húszas évek legelején) létrehozta a maga (eufemisztikusan önvédelminek becézett) fegyveres csoportjait (Hagana, Palmach és a többiek). Ezek a paramilitáris alakulatok egyrészt a zsidó telepeseket folyamatosan cseszegető arabok, másrészt az imperialista megszállóknak tekintett brit csapatok kérlelhetetlen ellenségei voltak, s gyakran alkalmaztak olyan módszereket, amelyek (hogy finoman fogalmazzunk) nem mindig fértek be a konvencionális hadviselés keretei közé.

Izrael állam 1948-as megalakulását követően ezekből az (egymással már akkor is erőteljesen rivalizáló) szervezetekből alakult meg a Cáhál (az angol nyelvű források Tzahal-nak, Zahal-nak, illetve IDF-nek szokták emlegetni), illetve – lassanként – az a sokszínű különleges-közösség, amelyről már beszéltünk.

A függetlenség első évtizedében még csak az alakulatok saját különlegesei léteztek. Közülük is kiemelkednek a Haganából kifejlődött Golani gyalogos dandár, a legpatinásabb izraeli magasabbegység felderítői, akik az első percektől kezdve, már a palesztinai polgárháború alatt a tűzvonalban, illetve az ellenséges vonalak mögött (általában arab ruhában) kamatoztatták azt a tudást, amit kiképzőik a második világháború hadszínterein, továbbá a Közel-Kelet etnikai villongásai közepette szedtek össze.

Sajátosságok

Mielőtt a konkrét különlegesekről elkezdenénk beszélni, meg kell említenünk még két izraeli specialitást.

1.) Önmagában nem meglepő az a jelenség, hogy egy állam titkosszolgálatai műveleti célokra rendszeresen igénybe veszik a fegyveres erők különleges rendeltetésű alakulatait; láttunk már hasonló eseteket az amerikaiaknál, briteknél és a franciáknál is. Az az intenzitás azonban, ahogyan ez Izrael kortárs (had)történelmében történt (és történik), gyakorlatilag példa nélküli – amint az látni fogjuk.

2.) Ugyancsak említésre méltó kuriozitás, hogy az elmúlt hatvan évben a zsidó állam mindenkori politikai, államigazgatási (és bizony gazdasági) elitjének jelentős hányada olyan katonai múlttal rendelkezik, amely szervesen összekapcsolódik valamelyik különleges alakulattal. Ha több időm lenne, pofás kis statisztikát tudnék rittyenteni arról, hogy hány izraeli államfő, miniszterelnök, miniszter, bíró, főügyész, óriásvállalati vezérigazgató vagy tőzsdeelnök töltött hosszú éveket valamelyik kommandónál, de legalábbis az ejtőernyősöknél. Talán nem túlzunk, ha azt állítjuk, hogy egy jeruzsálemi miniszteri tárcához való jutásnál egy sayeret-nél (vagyis különítménynél) eltöltött pár esztendő legalább olyan előnyt jelent, mint mondjuk Kazahsztánban az, ha valaki az elnök közeli rokona.

És akkor csemegézzünk az izraeli speciálisok között, előrebocsátva, hogy nem vagyok valami nagy spíler a héber elnevezések latin betűre történő konvertálásában, ezért a legtöbbször a nemzetközi szakirodalomban általánosan elfogadott angol átírási szabályokat fogom figyelembe venni: sayeretet írok például a szajeret helyett, már csak azért is, hogy a neten történő utólagos tájékozódást könnyebbé tegyem azoknak, akik esetleg rá szeretnének keresni jelen írás esetleges pontatlanságaira vagy tévedéseire.

1.) Sayeret Matkal

Az izraeli különlegesek legtekintélyesebb tagjával kezdjük az ismertetőt. Szabad fordításban a neve nagyjából annyit tesz, hogy „Vezérkari Különítmény”, esetleg „Vezérkari Felderítés”. 1957-ben alapította egy Avraham Arnan nevű, 27 éves őrnagy (nem mellesleg hajdani ultraortodox rabbinövendék), a Palmach egykori harcosa, aki a hadsereg akkor már megszüntetett, 101-es felderítő zászlóaljának erkölcsi romjain álmodta meg az új egységet.

A 101-esek akkor szúrták el a renoméjukat, amikor 1953 őszén (a Zsuzsanna fedőnevű harcászati megtorló művelet keretein belül) behatoltak egy ciszjordániai palesztin faluba (Qibyába), és (Ariel Sharon későbbi miniszterelnök parancsnoklása alatt) válogatás nélkül lemészároltak hetven, nagyrészt fegyvertelen és ártatlan helyi lakost.

A Sayeret Matkal (a továbbiakban: SM) eredetileg egy LRRP (Long Range Reconnaissance Patrol) típusú felderítő egység volt, melynek feladata az volt, hogy kis létszámú (4-6 fős) csoportokban beszivárogjon az arab területekre és tagjai szabotázscselekményeket hajtsanak végre, majd hírekkel, információkkal, esetleg értékesebb (és beszédessé tett) foglyokkal térjenek vissza. Utánpótlás-tartalékát főleg az ejtőernyősök közül válogatta, de toborzótisztjei előszeretettel látogattak el a határterületek kibucaiba is, ahol a folyamatos feszültségben élő fiatalokat nem kellett túl sokat győzködni az arabok elleni harc fontosságáról.

Arnan őrnagy soha nem titkolta, hogy a SM eredeti struktúrájának és feladatrendszerének alapjául a híres brit SAS-t vette: a négyemberes alapteam (szigorú belső szakosodással), nagyfokú autonómia, szigorú kiválasztás, még szigorúbb kiképzés, nyelvtudás (arrafelé persze főként az arab különböző dialektusai játszanak és nem a hochdeutsch vagy a francia), satöbbi. Aztán teltek-múltak az évek, s a SM egyre több skalpot tudott felmutatni – és ami ezzel együtt jár: egyre nagyobb lett az arcuk is.

A hatvanas évek legvégén az izraeli biztonsági szervek rádöbbentek, hogy a harcászati hírszerzés és az arab szomszédokon, továbbá a belföldinek minősülő palesztinokon történő rajtaütések hatékonysága mind szép és jó, de a zsidó államnak nincs megfelelő válasza az akkoriban divattá váló repülőgép-eltérítéses próbálkozásokra, illetve az ugyancsak egyre népszerűbb túszejtésekre. Körülnéztek hát a piacon és választásuk (mondhatni természetesen) a SM-ra esett: innen kezdve ezekkel a feladatokkal is nekik kellett megbírkózniuk.

Azért a SM sem tévedhetetlen. 1974. május 15-én a Demokratikus Front Palesztina Felszabadításáért nevű szélsőséges szervezet izraeli egyenruhába öltözött fegyveresei elfoglalnak egy iskolát az észak-izraeli Maalotban, agyonlőnek pár embert és mintegy kilencven túszt ejtenek (zömében gyermekeket). Másnap késő délután a SM rajtaüt az iskolán, de vagy az előkészítés nem volt tökéletes, vagy a végrehajtás minősége akadozott, mert a terroristáknak marad idejük arra, hogy – még az Allahhal történő találkozásuk előtt – 24 diákot meggyilkoljanak és további ötvenet megsebesítsenek.

A maaloti tragédia után alig két évvel viszont a SM kiköszörüli a csorbát (már ha kéttucatnyi ártatlan gyerek halála egyáltalán csorbának nevezhető): az entebbei akció (eredetileg a Mennykőcsapás fedőnevű, később Jonathánra átnevezett művelet) gyakorlatilag mintaszerű végrehajtása visszaadta az önbecsülést az izraeli vezérkari különlegeseknek, amit csak az akcióparancsnok, Jonathan Netanjahu (és három túsz) halála árnyékolt be kissé.

A SM követlenül a nagyvezérkari hírszerzés (az AMAN) főnökének jelent, s utasításait is onnan kapja; létszáma (és gyakorlatilag minden, vele kapcsolatos konkrét információ) államtitoknak minősül, de méretét a különböző szakértők nagyjából zászlóalj-nagyságúra (300-400 főre) saccolják. Kiválasztási és képzési gyakorlatáról annyit lehet tudni, hogy évente egyszer szerveznek egy tíznapos válogatást, ahová a fegyveres erők hivatásos és sorozott állományú tagjai jelentkezhetnek. Ezt követően a jelöltek szerencsés (?) 15-20 százaléka elkezdheti (immáron a SM kebelében, a közép-izraeli Kefar Syrkin település melletti központi bázisukon) a másfél éves tanonc-időszakát, amikor is a nyílt és rejtett katonai és rendvédelmi módszerek és taktikák elsajátításának intenzív periódusa következik, a közelharctól a fegyverkezelésig, az álcázástól az arab nyelvleckékig, a felderítéstől a kihallgatási technikákig és az ejtőernyős ugrásokig.    

És hogy tényekkel is alátámasszuk a jó pár bekezdéssel ezelőtt tett kijelentésünket az izraeli politikai elit és a különlegesek összefonódásáról, álljon itt pár egykori Sayeret Matkal-tag neve, minden további magyarázat nélkül:

– Ehud Barak egykori vezérkari főnök és hajdani miniszterelnök
– Benjamin Netanjahu egykori (és jelenlegi) miniszterelnök
– Saul Mofaz hajdani vezérkari főnök és miniszterelnök-helyettes
– Avi Dichter, 2006-2009 között belbiztonsági miniszter
– Mose Yalon egykori védelmi miniszter és vezérkari főnök, jelenlegi miniszterelnök-helyettes
– Shabtai Shavit, a Moszad 1989-1996 közötti főigazgatója
– Matan Vilnai, hajdani vezérkari főnök
– Uzi Dayan, az Izraeli Nemzetbiztonsági Tanács volt elnöke
– Danny Yatom, a Moszad 1996-1998 közötti főigazgatója
– Ariel Sharon volt miniszterelnök (ő a 101-es egységet vezette, amit a SM jogelődjének lehet tekinteni).

Gondoljátok csak át: egy kicsit olyan ez, mintha (és akkor most tényleg engedjétek szabaddá a fantáziátokat) Orbán Viktor, Gyurcsány Ferenc és Antall József ugyanúgy a MH 34. Bercsényi László Felderítő Zászlóaljánál (illetve jogelődjeinél) szolgált volna, akárcsak Tömböl Lászlótól Fodor Lajoson keresztül Borsits Lászlóig a honvéd vezérkari főnökök zöme, továbbá (teszem azt) Pintér Sándor, Kuncze Gábor és Hetesy Zsolt is… Micsoda perspektíva, mennyi potenciális közös téma egy sörözés vagy parlamenti kávézás közben, istenem…

2.) Shayetet 13

A 13. Flottilla (mert ilyesmit jelent a neve) az Izraeli Haditengerészet különleges egysége. Ha jól megkaparjuk a múltat, tán még a zsidó speciális alakulatok közötti korelnöki tisztségért is indulhatna, hiszen a Palmach tengeri hadviselésért felelős ágából, a PalYam-ból nőtt ki, s mint ilyen, már jóval az állami függetlenség kikiáltása előtt létezett. Akkoriban (a negyvenes években) a PalYam főleg azzal foglalatoskodott, hogy az Európából menekülő, és a Szentföldre bevándorolni szándékozó zsidókat hajókon becsempéssze Palesztinába (ezt ugye a mandátumbirtokos britek nem nagyon díjazták, hogy az arab őslakosok érzéseiről most ne is beszéljünk), de természetesen fegyvert, lőszert és robbanóanyagot is szállítottak a Haganának, a Palmachnak és más csoportoknak. Nem volt veszélytelen meló, s mint ilyen, kiváló iskolának bizonyult a későbbi haditengerészeti kommandósok számára.

A 13-asokat még Kommando Yami-nak (tengeri kommandónak) is szokták becézni, és nem kell hozzá rendkívüli kreativitás, hogy a feladatrendszerét kitaláljuk. Kicsit erőltetett párhuzam ugyan, de mi itt a lemilen imádjuk az ilyeneket: a 13-as Flottilla (a továbbiakban: S13) nagyjából megfelel az amerikai SEAL-nek, vagy a britek SBS-ének.

Az S13-at egy Yohai Ben-Nun nevű ex-palmachos fazon hozta létre (itt jobbra), aki azzal vívta ki bajtársai csodálatát, hogy már 21 évesen részt vett egy fedett műveletben, melynek során 1945-ben a PalYam sikeresen aknázott alá és süllyesztett el két brit hadihajót, amelyek az egyik palesztinai kikötőben horgonyoztak. Yohai nem volt egyszerű fickó; a ’48-as arab-izraeli háborúban még egy majdnem-öngyilkos akciót is vállalt, amikor gyakorlatilag egy torpedóvá átalakított, robbanóanyaggal tökig megrakott motorcsónakot nekikormányzott az egyiptomi haditengerészet zászlóshajójának. Az utolsó percben ugrott le róla, és csak a vakszerencsének köszönhette, hogy megúszta. Később (1960-ban, alig 36 évesen) tengernagyként az Izraeli Haditengerészet főparancsnoka lett.

Szóval ő volt az S13 kitalálója és megalapítója; el lehet képzelni, hogy milyen elvárásai voltak a beosztottaival szemben. Az S13 első harci búvárait a dél-franciaországi Saint-Mandrier melletti haditengerészeti bázison képezték ki 1950-ben. Víz alatti robbantások, tengeri kommandósakciók, hajók elleni szabotázsok és rajtaütések sorakoznak a dicsőségtáblájukon.

Az S13 egyik ismertté vált fegyverténye 2002. január harmadikán hajnalban következett be, amikor rajtaütöttek a Vörös-tengeren (amúgy jócskán nemzetközi vizeken) tongai zászló alatt, de vegyes (palesztin és egyiptomi) legénységgel hajózó Karine-A teherhajón. A Noé bárkája fedőnevű művelet következtében (emberi veszteség nélkül, egészen pontosan nyolc perc alatt) hatvan tonna hadianyagot foglalnak le (122 és 107 milliméteres katyusákat, tüzérségi és gyalogsági lőszereket, mesterlövész-puskákat, kalasnyikovokat, páncéltörő gránátokat, gyalogsági aknákat, és nem utolsósorban több, mint két tonna TNT-t, C4-et és más robbantószert). A rakomány összértéke megközelítette a 20 millió dollárt. A cuccot máskülönben Iránból hozták és – amint az utólag kiderült – a Gáza-övezetbe, a Hezbollahnak szánták, akik (vélelmezhetően) nem egy elkésett szilveszteri tűzijátékot akartak megszervezni a felhasználásával.

Fél évvel ezelőtt a Karine-A esete kísértetiesen megismétlődött: 2009 novemberében az S13-asok meg- (illetve el)lepik a Földközi-tengeren (ugyancsak nemzetközi vizeken) antiguai zászló alatt hajózó, amúgy német tulajdonban levő MV Francop nevű teherhajót, és mit ad isten: 320 tonna (igen: háromszázhúsz tonna!) fegyvert és robbanóanyagot foglalnak le. Itt is (akárcsak a Karine-A esetében) Irán volt a feladó, a címzett pedig a Hezbollah.

És hogy ne tűnjünk elfogultnak, röviden beszámolunk az S13 legnagyobb szopásáról is. 1997 szeptemberét írjuk; az izraeli hadsereg éppen kétezredszer lépi át a libanoni határt, az ott rejtőzködő, és az észak-izraeli területeket folyamatosan zaklató palesztinok móresretanítási szándékával. Ezúttal azonban vegytiszta córesz következett: biztosan valami furcsa véletlennek tulajdoníthatóan a Hezbollah mérnöki pontossággal nemcsak kidolgoz egy taktikai csapdát, de szinte tökéletesen végre is hajtja: a bekerített, 19 fős Shayetet-alegység 11 tagja életét veszti az összecsapásban.

A poszt S13-as részét a Yaltam-ról szóló mondattal fejezzük be: ez a haditengerészet kifejezetten mélytengeri búvár-alakulata, akiket speciális, víz alatti mentési és aknamentesítési feladatok végrehajtására képeznek ki. Nem kommandó tehát (legalábbis nem a szó agresszív értelmében), de mivel állománya nagyrészt azokból az S13-asokból verbuválódik, akik (bármilyen okokból) már nem éreznek leküzdhetetlen késztetést arra, hogy például nyílt tenger felől ellenséges kikötőkbe hatoljanak be és ott hajókat és embereket robbantsanak fel, úgy gondoltuk, logikailag ide tartoznak.

3.) Sayeret Shaldag

A harmadik (és legfiatalabb) klasszikus haderőnem sem maradt különlegesek nélkül: a Sayeret Shaldag (vagy a Yehidat Shaldag, esetleg az 5101-es egység) az Izraeli Légierőhöz tartozik. A héber shaldag szó mellesleg jégmadarat jelent.

1974-ben hozták létre, méghozzá nem is akárki: az ötlet gazdájában Moshe Betzert (más források szerint Betsert) tisztelhetjük. Ha nem ugrana be, hogy ki is lehet ez a pasi (akinek beceneve ötven éven keresztül a magyar fül számára viccesen hangzó Muki volt), akkor még a guglizás előtt segítek: Muki Betzer volt a SM hadműveleti tervezőtisztje 1976-ban, amikor az entebbei túszszabadítási akciót lebonyolították.

Nos igen, Betzer őrnagy előre gondolkozott, s még aktív SM-os korában elhatározta, hogy addig rágja a parancsnokai fülét, amíg azok meg nem elégelik és áldásukat nem adják egy légierős SM-klón létrehozására, amelynek lesz arra energiája, hogy (a hagyományos bevetési feladatokon túl) az ellenséges repterekre, légijárművekre és hasonlókra szakosodjon.

Így született meg a Jégmadár-egység, amely feladatai közé tartozik például a légi támogatású hadműveletek földi előkészítése, az ejtőernyősök földetérési zónájának előzetes felmérése, a levegőből megsemmisítendő célpontok ki- és megjelölése. Központi bázisuk Yavne mellett van, a Palmachim Légitámaszponton, a Földközi-tengertől 500 méterre.

Noha műveleteik jelentős része még évtizedek elmúltával is államtitok, azt így utólag már lehet tudni, hogy ők voltak a híres Mózes hadművelet hátterében, amikor 1984-ben Szudánból kimenekítették a falassáknak nevezett, és oda menekült etópiai zsidók túlnyomó hányadát (mintegy nyolcezer embert) és légihídon áttelepítették őket Izraelbe. Ez 1991-ben (a Salamon hadművelet keretein belül) megismétlődött, amikor Etiópiából vittek ki 15 ezer falassát (nem egészen 40 óra leforgása alatt!), ugyancsak repülőgépekkel és katonai-titkosszolgálati támogatás mellett.

1996 óta terrorelhárítói feladatokat is belefoglaltak az eszemeszükbe, s ennek megfelelően módosították a kiválasztási és kiképzési módszertanukat is.

4.) Sayeret Yael

A műszaki alakulatok különlegesei tömörülnek ebbe a – kőszáli kecskéről  elnevezett –  alegységbe (a yael ennek a keményfejű állatnak a héber neve). Specialitásuk a robbantás és a különféle szabotázscselekmények végrehajtása. Kiemelt feladatokat kaptak (és hajtottak végre) a 34 napos háborúnak nevezett, 2006 nyarán lezajlott izraeli-libanoni összecsapások alatt, melynek során (amint azt független források is megerősítették) libanoni oldalon 80 híd, 900 üzemi létesítmény, 1500 lakás és 600 kilométer út semmisült meg. A lerombolt és felrobbantott infrastruktúra egy részét minden bizonnyal a kőszáli kecskések számlájára lehet írni.

5.) Sayeret Samoor

Az utászok és a vámosok közös speciális alakulata, akiknek gyakorlatilag egyetlen feladatuk van: a Gáza-övezet és Egyiptom között a furfangos (és igen fejlett kereskedelmi érzékkel megáldott) palesztinok által kiásott csempészalagutak felderítése és visszatemetése. Ezeken a járatokon keresztül ugyanis ellenőrizetlenül (és elképesztő mennyiségben) érkezik az üzemanyagtól kezdve a dohánytermékeken keresztül a hadianyagig minden, amire a világ bármelyik finánca felcsapott farokkal rögtön rágerjedne.

A samoor mellesleg menyétet (Mustela nivalis vulgaris) jelent.

6.) A Mistaravim

Gyűjtőnévről van szó; Izraelben ezzel jelölik azokat a (katonai, határőrségi és rendőrségi) különlegeseket, akik – miként maga az elnevezés (mistaravim = mint egy arab) is mutatja – magukat arabnak beállítva hírszerzési és bevetési feladatokat látnak el a Palesztin Hatóság által felügyelt területeken: Gázában, illetve Ciszjordániában (ez utóbbit a magyar sajtó néha Nyugati Partként is szokta emlegetni, az angol West Bank fordításaként).

A mistaravimokat főleg az arab országokból származó zsidók, továbbá a zsidó államhoz hagyományosan hűséges beduinok és drúzok közül toborozzák. Arab nyelvtudásuk és helyismeretük tökéletes, a mohamedán vallási és világi szokásokkal legalább annyira tisztában vannak, mint bármelyik született muzulmán, legendájukat és okmányaikat meg a Moszad és a katonai hírszerzés (a már említett  Aman) legjobbjai dolgozzák ki és készítik el.

A legismertebb mistaravim alakulat az 1989-ben megalapított Sayeret Duvdevan (duvdevan = cseresznye), amely kizárólag Ciszjordániában tevékenykedik, s mint ilyen, a nyugati parti katonai körzetet felügyelő Judea és Szamária Parancsnoksághoz tartozik (tehát – egyedülálló módon – nem egy magasabbegységhez vagy haderőnemhez). Tagjai gyakran egyedül, teljesen magukra utalva jönnek-mennek a palesztin területen, hegyezik a fülüket és tágra nyitva tartják a szemüket, és ha a szükség úgy hozza, nem haboznak a közel kétéves kiképzésük során elsajátított módszereket (továbbá a rendelkezésükre bocsájtott technikai eszközöket) használni egy-egy ellenséges célpont megsemmisítése érdekében.

A cseresznyéseket kiképzik emberrablásra, szabotázsra, gyilkolásra, gerillahadviselére, valamint bármilyen bűncselekmény elkövetésére, a határjelrongálástól kezdve a sikkasztáson keresztül tán még a veremásásra is. Megtanulnak alakoskodni, színészkedni, szemrebbenés nélkül hazudozni, az emberi teljesítőképesség határáig ellenállni a pszichikai és fizikai kínzásoknak, és bizony ők azok, akik néha úgy indulnak műveleti területre, hogy burnuszuk vagy kefíjéjük egyik sarkában ott lapul egy adag rögtön ölő méreg – akárcsak a B-kategóriás idióta kémfilmekben.

A jeruzsálemi rendőrségnek megvan a maga mistaravim-egysége (a Gideonim, vagyis a Gideonok – emlékszünk még a bibliai Gideon történetére?), akik gyakorlatilag ugyanazt csinálják, mint a duvdevánosok, csak bűnügyi hírszerzési területen: arab legendával beépülnek a szervezett bűnözői körökbe és kriminalisztikailag releváns információkat hoznak a nyomozóknak.

7.) A Yamam

Az Izraeli Rendőrség határőrizeti főigazgatóságának különleges egysége, amely egyfelől bevetési feladatokat lát el, másfelől pedig teljes felhatalmazással bír mindenféle titkos erő, eszköz és módszer felhasználására, hangsúlyozottan nem katonai, hanem rendészeti (és határrendészeti) területen.

Igenám, de arrafelé bizony néha összefolynak a dolgok, hiszen egy külföldi terroristák által egy katonai objektum ellen elkövetett robbantás vagy idegen területen megtörtént túszejtés most katonai vagy rendőri, esetleg titkosszolgálati eset..? A Yamamot (amely betűszó és simán azoknak a szavaknak a rövidítése, amelyek héberül a Különleges Rendőri Egység kifejezést alkotják: Yehida Mishtartit Meyuhedet) nem véletlenül a maaloti tragédia után hozták létre (talán még emlékeztek a Sayeret Matkal–féle 1974-es iskolai eseményekre). Őket most csak azért említjük (elvégre rendőrökről van szó és nem katonákról), mert az elmúlt 35 évben teljesen kinőtték magukat és mára egyenrangúnak számítanak a military-riválisokkal. A Shabak (az izraeli belső elhárítás, Sin Bét-ként is emlegetik) például előszeretettel velük dolgoztat, míg a Moszad továbbra is a SM-t (esetleg a Duvdevant) szereti igénybe venni, ha külföldön akar egy kis piszkos melót végrehajtatni.

8.) A dandár-sayeretek

Említettem már, hogy minden izraeli lövészdandárnak megvan a maga különleges egysége, amelyeket (forrástól függően) hol sayeretnek, hol yehidatnak emlegetnek. A leghíresebb ezek közül az északi Golani Dandár speciális zászlóalja, az Egoz (diót jelent), amelyet kimondottan ellenséges területen folytatandó gerillaellenes hadviselésre tartanak. Ha ránézünk a térképre (és ha egy kis külpolitikát is hozzáolvasunk), láthatjuk, hogy a srácok nem igazán unatkozhatnak.

Nos, nagyon-nagyon röviden (khm, háromezer szóban…) ez lett volna az izraeli különlegesekről szóló összefoglaló-kedvcsináló posztunk. Bízom abban, hogy (az eddigi gyakorlatnak megfelelően) a kommentek megmaradnak a civilizált eszmecsere határain belül, ami nem azt jelenti ugye, hogy udvariaskodni kell, vagy azt, hogy nem mondhatja el mindenki a véleményét. A „civilizált eszmecsere” a bloggazda felfogása szerint annyit tesz, hogy gyűlölködésnek, öncélú mocskolódásnak nincs helye, mert normális emberek vagyunk. Ellenkező esetben azonnal moderálok. Köszönöm.

Amikor 1986. október ötödikén a londoni The Sunday Times (Mordeháj Vanunu izraeli technikus azóta is tisztázatlan eredetű lelkiismereti rohamának következtében) exkluzív fotókkal illusztrálva világgá repítette a hírt, mely szerint a zsidó állam „nukleáris arzenállal” rendelkezik, valójában senki nem  lepődött meg, talán csak a Sin Bét. De ők nagyon.

Az izraeli biztonságpolitikai gondolkodás (roppant pragmatikus és rugalmas lévén) kevés megkerülhetetlen alaptétellel rendelkezik, de ezek alfája és omegája a következő: a Soá (mifelénk inkább holokauszt néven ismerjük) tapasztalatai feljogosítják a zsidó államot, hogy fennmaradása érdekében bármilyen intézkedést, erőt, eszközt vagy módszert igénybe vegyen.  És ebben az esetben a “bármilyen” szót szíveskedjetek szó szerint, nagyon-nagyon komolyan venni. A zsidó humor világhírű ugyan (a legjobb zsidó vicceket például zsidóktól hallottam), de amikor a fennmaradásukról van szó, nem szokták a térdüket csapkodni a röhögéstől.
A fenti axiómának megfelelően 1949-ben az akkor alig egy éves izraeli hadsereg létrehozza a Hemed Gimel kódnevű alakulatot, melynek egyedüli feladata, hogy a barátságosnak egyáltalán nem mondható, dél-judeai Negev sivatagban geológiai kutatásokat végezzen, esetleges uránium-lelőhelyekre vonatkozóan. Uránt nem találtak ugyan a két évig tartó keresés során, de a helyszín nagyon megtetszett az illetékeseknek – a katonák esztétikai érzéke néha igen furcsa eredményeket bír produkálni.

1952-ben a legnagyobb titokban létrehozzák az Izraeli Atomenergia Bizottságot, melynek vezetője, David Bergmann kémikus egy kormányülésen kimondja azt, amit addig senki nem tartott ízlésesnek: „az izraeli atombomba a legbiztosabb garancia arra, hogy többé senki nem fogja a zsidókat juhnyájként a vágóhídra terelni”. A jelszót kiadták, Weizmann elnök (szintén vegyész) rábólintott, s az izraeli atomprogram kezdetét veszi.

A már említett Negev sivatagban (mintegy nyolc kilométerre délre a kifejezetten észak-afrikai bevándorlók számára létrehozott Dimona kisvárostól) jelentős francia támogatással elkezdik építeni azt a nukleáris kutatóközpontot, melynek létezése, valamint a falai között folyó munka mibenléte közel harminc évig egyike volt a Közel-Kelet – amúgy számos – rejtélyének.

Pletykák és híresztelések fel-felröppentek, de konkrétumot (Vanunu fellépéséig) senki nem tudott (illetve nem akart) mondani. A projekt komolyságát mi sem bizonyítja jobban, mint hogy külön állami titkosszolgálatot (körülbelül a huszadikat Izraelben) hoztak létre a létesítmény biztonságának garantálására, valamint a szükséges (tudományos és katonai) információk beszerzésére, elemzésére és értékelésére. Ez volt a Lekem, melynek eufemisztikus neve így szólt: Tudományos Kapcsolatok Irodája.

A Lekem annyira a szívén viselte a tudományos kapcsolatokat, hogy 1959 elején például két oslói ügynöke létrehozott egy Noratom nevű norvég fedővállalkozást, amely két év leforgása alatt mintegy húsz tonna nehézvizet vásárolt brit állami cégektől – gondolom, elhitették a britekkel, hogy a fjordok utántöltéséhez kell.

Az izraeliek mély konspirációját mi sem jellemzi jobban, mint hogy az USA is csak 1959-ben szerzett róla tudomást, egy U2-es kémrepülőgép által készített fotók alapján. Miután Tel Aviv különféle, roppant gyenge, ám annál fantáziadúsabb magyarázatokkal próbálkozott (kohászati kombinát, mezőgazdasági kutatóintézet, textilgyár, festéküzem), 1960 decemberében az izraeli államfő megsúgta Eisenhowernek: Dimonában békés célú nukleáris tevékenység folyik. Ki-zá-ró-lag békés célú! – hangsúlyozta Ben Gurion tagoltan, majd őszintén (olyan őszintén, ahogy csak a magas beosztású politikusok és a televíziós távgyógyítók tudnak) az amerikai elnök szemébe nézett.
A hatvanas évek elején Charles de Gaulle megpróbálta rávenni Ben Guriont, hogy a dimonai létesítményt nyissák meg a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség ellenőrei előtt, de Izrael csak amerikai felügyelők beutazását engedélyezte, az ellenőrzési szándék előzetes bejelentésének feltételével. A hatvanas években hét alkalommal látogattak amerikai szakértők a kutatóközpontba, és megállapították, hogy szigorú értelemben vett tudományos célok nem indokolják az ott szemügyre vett reaktor méreteit és kapacitását, de olyan egyértelmű, katonai célú felhasználásra utaló jelekre, mint például a plutónium-dúsítás, nem bukkantak.
A CIA egyik, csak az elnöknek szóló jelentése 1968-ban (többek között Teller Edére, mint forrásra hivatkozva) megállapította, hogy „technológiai értelemben Izrael készen áll az atombomba elkészítésére”; utólagos vélekedések szerint már a hatnapos háborúra elkészült az első példány, de bevetésére – szerencsére – nem került sor.

A hetvenes-nyolcvanas évek a viszonylagos nyugalom jegyében teltek, már ha nem számítjuk a havonta ismétlődő, abszurd színházi előadáshoz illő párbeszédet, amit nagyképűen stratégiai kétértelműségi politikának is neveznek, s amely nagyjából így foglalható össze:

Újságíró, békeharcos, környezetvédő, állampolgár, stb.: Szeretnénk világos és egyértelmű választ arra a kérdésre, hogy rendelkezik-e Izrael nukleáris fegyverrel?

Izraeli illetékes: Mi a legvégsőkig kitartunk a konfliktusok tárgyalások útján történő rendezése és megoldása mellett. Köszönöm az érdeklődést és jó étvágyat a pogácsához.

Izrael mindig is nagyszerű kapcsolatokat ápolt a Dél-Afrikai Köztársasággal, különösen azokban az időkben, amikor még a Johannes Vorster és Pieter Botha neve fémjelezte, csúnya-csúnya apartheid-rendszer tombolt arrafelé. A hetvenes években a műholdak többször is furcsa villanásokat fotóztak a fekete kontinens déli csücskeiben, amelyek elemzése során nem zárták ki az izraeli-dél-afrikai közös kísérleti atomrobbantások lehetőségét.

Azt mondjuk nem tudom elképzelni, hogy egy villanásból hogy lehet a zsidó háttérre következtetni, hacsak abból nem, hogy a kísérletezők (az antiszemiták bosszantására) direkt Dávid-csillag alakúra koreografálták a gombafelhőt, mint annó budapesti kollégáik a hamburger alakú augusztus 20-i tűzijátékot.

Az állóvízbe – amint azt a bevezetőben is említettük – Mordeháj Vanunu dobott egy jókora kavicsot ’86-ban, amikor pár tucat, általa készített fényképpel alátámasztott riportot adott a The Sunday Times-nak Dimona valódi arcáról.

A marokkói születésű technikus lépésének valódi mozgatórugóját igazából azóta sem lehet ismerni, noha politikusok, elhárítók és elmegyógyászok éveken keresztül egyaránt próbálkoztak feltárásával. A Moszad azonban nem teketóriázott: egy Cindy fedőnevű ügynöke (26/172/60, 86-60-84) két nap alatt elcsábítja a meggondolatlan, és a szervezetét ért tesztoszteronfröccstől ideiglenes csőlátásban szenvedő Vanunut, Londonból Rómába csalja, majd az olasz fővárosban egy különítmény elrabolja és Izraelbe viszi, ahol halmazatban 18 évet kap hazaárulásért, államtitoksértésért és hülyeségért.

Mordehájról, erről a született lúzerről és fundamentalista keresztényről (igen, áttért egy 2-3 ezer évvel fiatalabb, általa korszerűbbnek vélt vallásra) különben majd készül egy speckó poszt, ha ráérek.

Rengeteg szakértői és zsurnalisztikai találgatás látott (és lát máig is) napvilágot arról, hogy Izraelnek hány bombája is lehet; a legvalószínűbbnek a 120-180 közötti szám tűnik, hatóerőben pedig a 30-100 kilotonna (darabonként); a 14 méteres, 25 tonnás kezdősúlyú Jerikó-2 föld-föld rakéták hatósugarába (1400-1600 km) pedig a potenciálisan kellemetlenkedő államok nagyjából beleférnek.

Manapság, amikor az iráni atomprogram miatt a Közel-Keleten elég nagy a nyugtalanság, érdekes párhuzamokat lehet felfedezni Tel Aviv és Teherán egykori és mai kommunikációjában (noha ezt a hasonlatot mindketten élénken kikérnék maguknak). Már csak egy bevállalós iráni technikus hiányzik, hiszen a Timesnak napjainkban is van vasárnapi kiadása.

39 évvel ezelőtt, 1972. szeptember 5-én,  egy keddi napon, hajnali négy óra körül a Fekete Szeptember nevű palesztin terrorszervezet nyolc fős kommandója átugorja a müncheni olimpiai falu alig 180 centis kerítését, egy nevetségesen egyszerű pótkulcs segítségével háborítatlanul behatol a Conollystrasse 31. szám alatti apartmanházba, ahol túszul ejt tizenegy izraeli olimpikont, akik a bajor fővárosban megrendezett játékokra érkeztek; két (határozottabban ellenálló) túszt már a helyszínen agyonlőnek. Elkezdődik a müncheni túszdráma.

A hatóságokat azok a sportolók értesítik, akiknek az utolsó pillanatokban sikerült elmenekülniük; a bajor rendőrség körülzárja a helyszínt, de – enyhén szólva – nincs a helyzet magaslatán. Német fegyveres testületről sok rosszat leírtak már az elmúlt nyolcvan évben (sokszor teljesen indokoltan), de azt, hogy tehetetlen, rosszul megszervezett, kaotikus  teszetoszaság jellemezte volna őket – nos, ezt akkor is rögzíteni kell, ha azóta a felelősök egy része halott, másik része pedig legszívesebben kitöröltetné annak a 20 órának a történéseit nemcsak a saját, hanem az egész emberiség emlékezetéből.

Reggel fél hatkor a palesztinok írásban közlik feltételeiket: összesen 241 elv- és harcostársuk azonnali szabadonbocsátását követelik, akiket izraeli és német börtönökben tartanak fogva; közöttük van például Ulrike Meinhof és Andreas Baader is, akik alig pár hónapja ülnek a stuttgarti Stammheim Fegyházban. Bonn (azaz Willy Brandt) közvetlenül és soron kívül Tel-Avivhoz (vagyis Golda Meirhez) fordul, ahonnnan hat percen belül (!) megérkezik a válasz, melynek két része van, egy nagyon rövid és egy simán rövid:

1.) Izrael NEM tárgyal terroristákkal;
2.) A zsidó állam – német beleegyezéssel – haladéktalanul Münchenbe küldi „a hasonló problémák legrövidebb időn belüli megoldására specializálódott szakembereit”. Csak egy bólintás kell, s a „szakemberek kis csoportja” kilenc órára a bajor fővárosban lehet.

Remélem, a „szakemberek kis csoportja” szókapcsolat senkit nem tévesztett meg; egy diplomáciai jegyzékben mégsem lehet olyat leírni, hogy a Terminátor precizitásával, a Predátor könyörtelenségével, Mucius Scaevola elhivatottságával, továbbá a kor legkorszerűbb gyilkoló szerkezeteivel felruházott kommandó. Golda Meir pedig – noha biztosan nem nyerne szépségversenyt, maximum akkor, ha a másik induló Gobbi Hilda lenne – igazi államfér… izé, állami vezetőhöz méltóan cselekedett, akinek cipőfűzőjéhez utódai csak nagy-nagy igyekezettel tudnának felérni.

Brandt az órájára néz: reggel hat óra van. Röviden konzultál szövetségi belügyminiszterével, Hans-Dietrich Genscherrel, aki határozottan megrázza fejét, kidülleszti mellkasát és azt mondja: a kiválóan felkészült német rendőrség egyedül is képes megoldani a túszhelyzetet. Ez a kiválóan felkészült német rendőrség mellesleg órákon keresztül győzködi a palesztinokat, hogy nevezzék meg azt az összeget, amennyiért cserébe elengedik a túszokat, és a racionális gondolkodású germánok annyira nem értik, hogy erre az arabok miért nem hajlandóak, hogy eleinte a tolmácsok hiányos nyelvtudására fogták a kútbaesett alkut.

Nem szeretnék ideológiai állásfoglalást belecsempészni a posztba, de ugye a “liberális belügyminiszter” jelzős szerkezet kísértetiesen hasonlít a viccekből jól ismert “olasz szervezettség”, “svéd konyhaművészet” vagy “svájci könnyedség” poénokra…

Időközben (gyakorlatilag a helyszíni hatóságok egyetlen hatékony és eredményes tagjaként) a túsztárgyaló pszichológus kétszer is rá tudja beszélni a terroristákat, hogy módosítsanak az általuk megszabott határidőn: az eredeti 09.00 óra helyett először 12.00-re, majd (egyes arab államok, például Egyiptom közreműködésével) 17.00-re tolják a teljesítés időpontját. Az egész hercehurca alatt a palesztinok a helyszíni közvetítést adó tévében pontosan látják, hogy a környék háztetőin mesterlövészek bukkannak fel; ultimátumukra a legjobban a müncheni rendőrfőnök lepődik meg és nem érti, hogy ki az áruló a rendőrök között…

A német rendőrség végül beleegyezik, hogy a terroristák (akikről végig azt hitték, hogy csak öten vannak) a kilenc, még életben levő tússzal, két helikopterrel és négy német pilótával az egyik közeli katonai repülőtérre távozzon, ahol – úgymond – az a repülőgép várja őket, amellyel egy meg nem nevezett arab országba repülhetnek.

A helikopterek 22.30 körül megérkeznek a fürstenfeldbrucki reptérre, ahol (ha egyáltalán még lehet) a ballépések sokasodnak, a katasztrófa mélyül, a káosz kiteljesedik: a szinte találomra kiválasztott, és a tetőre felküldött öt rendőr (akik mesterlövész-puskát kaptak ugyan, de komolyabb kiképzéssel nem rendelkeztek) elképedve regisztrálja, hogy tűzparancsuk van, noha közöttük rádiókapcsolat nem volt, éjjellátó készülékkel, védősisakkal és speciális lövedékálló mellénnyel sem látták el őket.

Az összevissza lövöldözés (a helyszínen megfigyelői státusszal rendelkező Moszad-főnök, Cvi Zamir – itt jobbra felül – elképedt pillantásaitól kísérve, aki biztosan kitépte volna az összes hajszálát, ha lett volna neki olyan felesleges) közel egy órán át (!)  tart; a késve (28 kilométerről!) érkező, páncélozott járművekből álló erősítés például forgalmi dugóba keveredik, s a gépkocsivezetők nem vállalják, hogy egy közlekedésrendészeti korlátot áttörve, előzetes utasítás nélkül rövidítsenek az útvonalon… Hja kérem, a normakövetés nagyon fontos egy német rendőr életében.

Amikor a terroristák látják, hogy nincs esélyük, kézigránátot dobnak a még mindig a helikopterekben ülő túszok közé, majd Kalasnyikov-lövésekkel vetnek véget a kilenc izraeli sportoló (és egy német rendőr) életének, mialatt a németek valódi zárótüzet zúdítanak a helikopterekre. Nem vagyok terrorelhárítási szakértő, de annyi tölténnyel, amennyit a bajorok hiábavalóan elpuffogtattak, a zsidók egy hétig tartani tudták volna Jeruzsálemet a hatnapos háborúban.  

A lassan túlerőbe kerülő rendőrség végül öt palesztint agyonlő, hármat elfognak; a három foglyul ejtett terroristát később a nyugatnémet hatóságok elengedték, egy Lufthansa-gép eltérítését követő alku eredményeként, de közülük már csak egy él, természetesen mély illegalitásban. A másik kettőt – vélelmezhetően – a Moszad és a hadsereg közös egysége, egy sayeret kutatta fel és a titkosszolgálat kommandója, a kidon végezte ki a mészárlást követő hajtóvadászat során, további nyolc olyan terroristával együtt, akiknek közük volt a merénylethez.

• Erről a komplex műveletről szól a magyar származású kanadai újságíró, George Jonas dokumentarista igényességgel megírt könyve, a Megtorlás. Minden érdeklődőnek ajánlom szíves figyelmébe, még akkor is, ha időről időre mindig akadnak fanyalgók, helyesbítők és kételkedők, akik szerint nem úgy, nem akkor és nem azokkal történtek a dolgok, mint ahogyan azt Jonas leírja. Spielberg filmjét (München) nem láttam, nem tudok nyilatkozni róla, de talán majd a kommentelők megteszik.

Az események tényleg alapjaiban megrázták az egész világ közvéleményét, különösen az olimpiai mozgalmat. Az illetékesek órákon keresztül tanakodtak, hogy mi a célszerűbb, illendőbb, ízlésesebb, korrektebb: megszakítani a játékokat vagy folytatni. Ha folytatni, akkor milyen formában?

„A játékoknak folytatódniuk kell! Nem engedhetjük meg, hogy egy maroknyi terrorista megsemmisítse a nemzetközi együttműködés és jó szándék eme alapkövét.” – jelentette ki másnap Avery Brundage, a NOB elnöke. És a játékok folytatódtak, a pénztárgépek csilingeltek, pedig csak egy év múlva jelent meg a Dark Side of the Moon, rajta a halhatatlan “Money” című számmal, ami azóta is a Nemzetközi Olimpiai Bizottság nemhivatalos himnusza.

Az emberiség – tagjainak közismert egyéni, továbbá állítólagos kollektív bölcsességére támaszkodva – mindenért és minden miatt háborúzott már az elmúlt évezredekben, a termőföld és az altalaj ásványkincsei feletti rendelkezés jogától a melegvizű kikötőkhöz való hozzáférésen keresztül egészen bizonyos labdarúgó-mérkőzések eredménye miatt, a különösen visszataszító ideológiákról és a kevésbé visszataszító, de annál merészebb dekoltázsú nőkről nem is beszélve.

Senki nem lepődik meg tehát azon, hogy bolygónk egyik legegyszerűbb vegyülete, ugyanakkor a szerves élet nélkülözhetetlen molekulája, a humorosnak szánt, de kémiailag teljesen korrekt elnevezésű dihidrogén-monoxid már nagyon régen felkerült arra a méretes dicsőségtáblára, amelyen a hadtörténelem véres trófeái sorakoznak.

“Miért hoztatok el bennünket Egyiptomból, és miért vezettetek bennünket erre a rossz helyre, ahol nincs hely vetésre, és nincs füge, sem szőlő, sem gránátalma, még ivóvíz sincs?”

(Mózes negyedik könyve, 20:5)

Igen, eltaláltátok: a vízről van szó; közelebbről az édes- (azaz ivó)vízről. Miközben a Föld lakossága naponta mintegy háromszázezer fővel gyarapodik (innen is csókoltatjuk a születésszabályozás és a fogamzásgátlás esküdt ellenségeit, akiket tapintatból, valamint vallásos olvasóink érzelmeit tiszteletben tartandó nem nevezünk meg, úgyis mindenki tudja, kikre gondolunk), víztartalékaink mennyisége hellyel-közzel állandó (sőt: apad); óvatos becslések szerint a világon száz ember közül 42 nem jut annyi vízhez, amennyire egészséges életviteléhez feltétlenül szüksége lenne, s amit szakemberek naponta és fejenként minimum 100 literben állapítottak meg (a sör és a száraz fehérből készült nagyfröccsök nem számítanak bele!).

Ahogyan azt a mottóból is láthatjuk, a Közel-Kelet sosem volt az a kifejezett aquapark vagy élményfürdő-központ; nem kell meglepődni tehát azon, hogy a sok ideológiai, vallási, kulturális és egyéb hangzatos (nagyrész ordas módon hazug) köntösbe csomagolt lózung hátterében a Maslow-piramis alapjához sokkal közelebbi szükségletek kielégítése húzódik. Mivel arrafelé gyakorlatilag a Jordán (és földfelszín feletti, illetve alatti csatolt részei) jelentik az édesvizet, vízgyűjtő területének négy állama (Libanon, Izrael, Jordánia és Szíria) időről időre egymásnak feszíti izmait és megpróbálkozik a bibliai folyó felett elérhető maximális ellenőrzés megszerzésével.

És ugye az sem lehet véletlen, hogy a Közel-Keleten és nem Finnországban, ĺrországban vagy Venezuelában találták ki a csepegtetős öntözési módszert (amiről olyan sokat nem tudunk ugyan, csak annyit, hogy segítségével képesek tíz liter víz megfelelő adagolásával felnevelni egy egész pálmaligetet olyan talajban, ahol a rozsdás konzervdobozokon kívül más életformának nulla esélyt adnánk).
Az évezredek óta tartó számtalan oda- és visszavágóból álló meccsen jelenleg egyértelműen a zsidók vezetnek. A híres, hatnaposnak becézett háború (1967. június 5-10) egyik, szélesebb körben nem annyira ismert oka az volt, hogy Izrael az akkori szír határ melletti Kinnereth (klasszikus műveltségűeknek: Genezáreti) tóból (amely a Jordánon kívül Izrael egyetlen komoly felszíni édesvíz-tartaléka) 1964-ben suttyomban és módszeresen elkezdte kiszivattyúzni a vizet a Negev-sivatagban létesítendő telepek melletti őshonos homokot és importált termőföldet öntözendő, jelentősen csökkentvén ily módon az akkor még Szíriához tartozó Golan-fennsík alatt húzódó talajvíz mennyiségét.

Válaszul az arabok eltérítették a Jordán egyik-másik mellékfolyócskáját, viszontválaszul az izraeliek még több vizet pumpáltak ki a Kinnerethből, viszont-viszontválaszul a szír csapatok lövöldöztek egyet-kettőt a tavon halászó izraeliekre, valamint a környék kibucnyikjaira, majd jöttek az izraeli ejtőernyősök és így tovább.

Három éven keresztül folytatódott az egyre fokozódó intenzitású adok-kapok, mígnem a már említett, egészen pontosan 134 órán át tartó háború végén az egész Golan izraeli kézbe került (hogy a teljes Sinai félszigetről és Jeruzsálemről most ne is beszéljünk; majd megtesszük egy későbbi posztban, ha jók lesztek).

Ha már a földfelszín alatti vízről és annak stratégiai jelentőségéről bátorkodtam szólni:

Lévén, hogy a kivonható talajvíz átlagos, teljes megújulási ciklusa a Közel-Keleten 1200-1300 év (tehát ennyi kell, hogy csapadékból, a beduinok és tevéik vizeletéből meg innen-onnan újratermelődjön azokban a föld alatti tározókban), nem nehéz prognózisokat felállítani: ha ennek a víztartaléknak a kinyerése és felhasználása a jelenlegi feszített ütemben folyik, nemcsak a természetes, föld alatti víztározók 30-50 éven belüli kiürülésével kell számolni, hanem például azzal is, hogy az üresen maradt, Gáza-övezet alattiakba be fog szivárogni a közeli mediterrán tengervíz – ami visszafordíthatatlanná teszi az ivóvízvesztés fájdalmas folyamatát.

Na nem mintha ez az izraeli katonaságot annyira foglalkoztatná – ez a konkrét probléma elsősorban a létező (?) palesztin államot fogja érinteni, már ha addig képes lesz valódi államként viselkedni. A zsidók meg majd kitalálnak valamit; arrafelé a zűrös időkben mindig születtek próféták, imádkozásban és az Istennel való veszekedésben meg amúgy is világbajnokok.

Az utóbbi 10 évben közhellyé koptatott, s a globális felmelegedés szókapcsolattal jelölt környezeti jelenség víztartalékokra gyakorolt negatív hatásával pedig még a legoptimistább előrejelzések is kénytelenek számolni (kivéve Michael Crichtont, akinek sajátos véleménye van a dologról, de ez itt nem a könyvajánló).

És hogy ne csak Izraelt simfeljük: Szaúd-Arábia (a térség többi államához hasonlóan) presztízskérdést csinál a saját vízből – már amióta (és ameddig) a kőolajból származó bevételei ezt megengedik. Mezőgazdászok, hidrológusok és katonák 1992-ben elszörnyedve mesélték egymásnak nemzetközi konferenciák szüneteiben a negyedik és a hatodik ital között, hogy a roppant konzervatív sivatagi monarchia rekordnagyságú, négy millió tonnát valamivel meghaladó gabonatermésének öntözését – a boldogult emlékezetű Fahd király személyes utasítására – hónapokon keresztül saját talajvíz-tartalékaikból fedezték.

A fúrások, a csőrendszerek lefektetése, az öntözőcsatornák megtervezése és kiépítése, a 40-45 fokos hőségben villámgyorsan párolgó víz folyamatos pótlása összesen 2,2 milliárd (olaj)dollárjába került az országnak, miközben a fenti, észveszejtő áron megtermelt gabonamennyiséget 650 millió dollárért bármelyik kanadai, amerikai vagy európai exportőr boldogan a rijádi raktárak kapujáig szállította volna, s nem utolsósorban megmaradt volna több tízmillió köbméter ivóvizük…
De a saját víz varázsa ugye…

150 évvel ezelőtt egy földlakóra 34 ezer köbméter édesvíz-tartalék jutott; napjainkra ez a szám kevesebb, mint az egynegyedére (8 ezerre) esett vissza. A biztonságpolitikai szakértők egy része mérget merne venni arra, hogy a következő (minimum regionális) háborúk egyik kirobbantója az édesvíz feletti rendelkezési jog lesz. Másik részük azt állítja, hogy a Közel-Keleten és Észak-Afrikában állandósulni fognak ugyan a víz miatti kisebb-nagyobb konfliktusok, de ezek eszkalációjától (legalábbis szerintük) nem kell tartanunk. Hogy valójában mi fog történni, meglátja, aki megéri. Engem például valószínűleg már nem fog érinteni és őszintén remélem, hogy egyetlen olvasónkat sem.

Egy amerikai Közel-Kelet-szakértő kicsit merész, de elgondolkodtató szavaival búcsúzom: Aki a vizet ellenőrzi, ellenőrzi a területet; aki a területet ellenőrzi, ellenőrzi a kőolajat; aki a kőolajat ellenőrzi, ellenőrzi a világgazdaságot.

És aki ellenőrzi a világgazdaságot, az annyi fröccsöt ihat, amennyit akar – teszem hozzá bölcsen, mintegy rávilágítva a globális összefüggésekre.

Ha legközelebb, az ismét közelgő kánikulai napokon egy pohár jéghideg vizet isztok, egy futó pillanatra gondoljatok azokra a szerencsétlenekre, akik szomjukat ilyen körülmények közepette kénytelenek oltani.

Egészségetekre!

Kiegészítés: találtam egy másik térképet a globális vízproblémáról. Nem tudom, ez riasztóbb-e vagy biztatóbb, mint az előző.