Minden katonai egység, minden hadsereg története szervesen összefonódik az anyaországgal, illetve a nemzettel, melyből táplálkozik. Különösen igaz ez a zsidó állam 170 ezer főnyi fegyveres erejére (melynek ejtőernyőseiről úgy fél évvel ezelőtt már született itt nálunk is poszt).
Az Izraeli Védelmi Erők (Tzva Hahagana L’Yisrael, elterjedt angolos rövidítéssel: a Tzahal avagy magyarosan és fonetikusan: Cáhál) számos fiction és non-fiction könyv, tudományos és szórakoztató tanulmány, játék- és dokumentumfilm, továbbá különböző helyszíneken és alkalmakkor elrebegett hálaima vagy elsikoltott átok alanyául szolgált az elmúlt hatvanhárom évben, s azt kell mondanunk: mindet megérdemelte. Szokásunkhoz híven most sem akarunk túl nagyot markolni a témába, ezért ebben a posztban (s az ezt követőkben, valamikor a jövőben) csak apróbb, fragmentált és szubjektív meglátásokat, valamint saját készítésű fotókat tárunk olvasóink elé, abból az apropóból, hogy tiboru rövid utazást tett Izraelben. A nem katonai témákról a testvérblogban olvashatnak az érdeklődők.
Külön is azok figyelmébe ajánlom ezt a posztot, akik (közvetetten vagy közvetlenül) antiszemitának neveztek engem és blogjaimat, mert “túl sokat foglalkozom zsidó és náci témákkal”. Ezt nem is szeretném kommentálni.
Jeruzsálem
A három monoteista világvallás szent helye mindig nyüzsög a katonáktól. Az óváros négy körzetből áll: van keresztény, muszlim, zsidó és örmény negyed, de izraeli katonák, rendőrök és határőrök mindegyikben fel-felbukkannak.
A zsidó negyedben, mintegy 200 méterre légvonalban a Siratófaltól (politikailag korrekt módon: a Nyugati Faltól) futottam rá erre az egyenruhás társaságra. Egy szakasznyi kiskatona (természetesen fegyverekkel) húzódott
be egy zsákutcácskában a fal árnyékába, előttük egy fiatal civil hadonászott, fejhangon kiabált és egy hordozható magnóról néha réginek tűnő hangfelvételeket játszott le. Ha egyenruhában van, politikai tisztnek néztem volna, olyan értelmes és lelkes arca volt.
A katonák bal vállapjáról lelógó embléma szerint a Központi Területi Parancsnokság alatt lévő, és 2005 végén megalakított – főleg terrorellenes feladatokra kiképzett – Kfír Gyalogos Dandárhoz tartoztak.
Nem igazán értettem, hogy mi folyik itt. Azt, hogy ez egyfajta oktatás, már az első percben éreztem (hiába, az a pár év a tanári emelvényen…), de az volt a furcsa, hogy a katonák nem unatkoztak látványosan, sőt. Szemmel láthatóan magukba mélyedtek, néha egymásra-, illetve körülnéztek, de nem ám röhögve vagy poénkodva, hanem mintha a civil pasi mondandója érdekelné őket. Aki annó volt katona, az tudja, hogy az ilyen Szabad Nép-félóra típusú rendezvények kizárólag azért voltak elviselhetőek, mert közben nem kellett a gyakorlótéren rohangálni. De ezek a srácok odafigyeltek a szövegre, sőt, bele is élték magukat; ez látszott a testbeszédükön. 
Készítettem pár fotót, majd elpofátlanodtam és egy pár perces filmfelvételt is, de nem zavarta a csapatot, legalábbis senki nem küldött el anyámba. Végül nem bírtam és megkérdeztem egy csinos katonalányt (róluk lesz külön poszt), aki félrement telefonálni, hogy mi a franc ez itt.
Hanna nagyon szolgálatkészen (és olyan angolsággal, amilyennel én akkor sem fogok rendelkezni, ha holnaptól tíz évig Londonban élek) elmondta, hogy a sorállomány rendszeresen részt vesz hazafias oktatásokon, melyek keretében itt és most két aktuális évfordulóról: az 1948-as államalapításról, illetve Jeruzsálem ’67-’68-as visszafoglalásáról beszél nekik egy „patrióta idegenvezető”, akit valamilyen kulturális bizottság delegált erre a feladatra. És a hordozható magnóból akkori hangfelvételek szólnak: Ben Gurion, Golda Meir, Moshe Dajan és a többiek.
Megkérdeztem Hannát, hogy jobb katona lesz-e attól, hogy meghallgatja az előadást? Úgy nézett rám, mint bölcs nagymama az idióta unokájára (lehetett úgy 20 éves), és egy – számomra legalábbis – 
kincstári szöveggel felelt: én nagyon jó katona vagyok, mondta, de az, hogy az elődök dicső tetteiről hallok, itt, a több ezer éves falak tövében, ahol a történelmünk kezdődött, természetesen még jobb harcossá tesz.
Majd visszakérdezett, hogy zsidó vagyok-e, valamint hogy jártam-e a Maszadán? Nem, illetve még nem – válaszoltam mintegy mentegetőzve. Na, majd jól nézzem meg magamnak – tanácsolta –, mert akkor meg fogom érteni az ilyen hazafias órák jelentőségét, még akkor is, ha nem vagyok zsidó.
Ennyiben maradtunk. Ő visszament a többiekhez, én meg töprengve továbbálltam. A Masszadán utóbb tett látogatásról pedig majd külön beszámolok.
Ez utóbbi fotót már a nejem készítette; látható rajta Hanna és mögötte alulírott. Csak a jegyzőkönyv kedvéért.