Látogatásom a latruni páncélos múzeumban nem pont úgy alakult, ahogyan azt terveztem. A fene se gondolta volna, hogy Izraelben (ahol május közepén a nap hat óra után nyugszik és még fél nyolckor is világos van) egy múzeum – ráadásul egy olyan, melynek jelentős kiállítási hányada szabadtéri – már fél ötkor bezár. Előre meg nem tájékozódtam, ez az én hibám.
Szóval fél öt után pár perccel érkeztünk meg a múzeumhoz, ahol rosszat sejtve konstatáltam, hogy a csukott rácsos kapunál egy fegyveres katona álldogál. Mivel ráadásul a parkolóban is kevés kocsit láttam, szorongva léptem oda a legényhez, aki a fejét rázogatta és előbb héberül, majd – látva értetlenkedésem – angolul elmondta, hogy mára bezárt a bazár, jöjjek másnap. Másnapra nekünk már bőven volt programunk, úgyhogy könyörgőre fogtam a dolgot, sőt (és Azok, Akik Még Sohasem Hazudtak, most fordítsák el tekintetüket és ne olvassák tovább)
hozzátettem, hogy jómagam is harckocsizó katona vagyok ott, a messzi Magyarországon és ha most nem jutok be legalább tíz percre, akkor a lelki trauma miatt egész izraeli tartózkodásom alatt magamba leszek zuhanva a keserűségtől, és ha
hazamegyek, ráborulok a saját harckocsimra és olyat teszek, amit később magam is megbánok.Nem tudom, mi volt hatásosabb: a kétségbeeséstől reszkető hangom vagy a határokon átnyúló fegyvernemi szolidaritás, de (az amúgy marokkói származású) Josszi tizedes (kiderült, hogy így hívják, a továbbiakban: J.) rámnézett, megvakarta a fejét, majd kis türelmet kért és elővette a rádióját.
És itt következik egy olyan történet, amely valamenyi mozgatórugóját azóta sem értem, de megpróbálom hűen visszaadni az eseményeket.
J. héberül beleszólt a rádióba, ahonnan visszacsicsergett egy női hang. Új barátom pattogósan mondott valamit, a csaj válaszolt, majd ismét J. és ismét a csaj. A paláver abbamaradt és J. magyarázatként elmondta: most engedélyt kér az őrség parancsnokától, hogy egy messziről jött kolléga mégis beléphessen a múzeum területére. A női hang az ügyeletesé volt, aki hamarosan továbbítja a kérést a pékának; majd visszaszól.
Bámészkodtam egy kicsit, majd megreccsent a rádió és egy kemény férfihang szólította J-t, aki kihúzta magát, hallgatott egy kicsit, majd megkérdezte tőlem: a parancsnok aziránt érdeklődik, hogy mit is mondtál, honnan is jöttél: Hungária vagy Bulgária?
Először egy 
kicsit meglepődtem a kérdésen; persze igyekeztem kitalálni, hogy hol itt a csapda és mit kéne válaszolnom, hogy a pékának is jó legyen? Aztán rájöttem, hogy ebben az országban percek alatt lehet bármilyen nyelven beszélő embert találni bármelyik utcasarkon, és – mivel bolgárul csak a fejem tudom rázni – ha rajtakapnak, hogy füllentek, végképp elúszik a sansz. Vettem egy mély levegőt, lehajtottam a fejem és ezt susogtam: Hungaria, Hungary. És torkomban dobogó szívvel vártam a hatást.
J. tolmácsolta, majd – csodák csodája – húsz másodperc alatt a góré beleegyezett, hogy beléphessek tíz percre, de felhívta J. figyelmét, hogy ha a 11. percben még bent bóklászom, őt (mármint J-t) meg fogja fenyíteni.
Azóta sokat gondolkodtam, hogy vajon az őrség vezetőjének tényl
eg volt valami baja a bolgárokkal, vagy pont fordítva: ha mondjuk Szófiából érkezem, lehet, hogy az egyik harckocsit még egy körre is elvihettem volna és vacsorára is meghívnak a tiszti étkezdébe? Sosem fogom megtudni…
A lényeg: tíz percre bejutottam, készítettem pár fotót, bámészkodtam egy sort, majd a kilencedik percben tényleg visszarohantam a bejárathoz, ahol J. fellélegezve mosolygott. Mondtam neki, hogy a harckocsizók mindig betartják az egymásnak adott szavukat, váltottunk pár szót, készítettem róla néhány képet, majd távoztam.
A harckocsi-emlékpark társbérletben él további intézményekkel. Az mondjuk nem annyira meglepő, hogy a második világháború zsidó katonáinak is itt van a múzeuma, de hogy 
mit keres itt a költöző madarak vándorlását tanulmányozó nemzetközi kutatóközpont – na erre feleljen, aki igazi spíler! Harckocsik és vándormadarak – hát nem gyönyörű kép?!
Magáról a harckocsi-kiállításról pár szó: körülbelül 200 tank látható, a tizes-huszas évek kezdeti, esetlen próbálkozásaitól kezdve (a boldogult emlékezetű Mark-4 és társai) egészen a pár évvel ezelőtti Merkavákig; amerikai, francia, brit, szovjet és persze hazai harckocsik szépen letámasztva, jó párba bele is lehet mászni (a gyerekek imádják!). 
Nem egy halott intézményről van szó, hiszen a páncélos fegyvernem (amelynek tiszteletet parancsoló fekete-zöld zászlaja legalább száz példányban lobog szanaszét, az izraeli nemzeti lobogóval együtt a park területén) a mai napig tart itt továbbképzéseket, valamint rendszeresen szerveznek hazai és nemzetközi haditechnikai kiállításokat és konferenciákat.
A hátsó részen (ahol nem jártam, mert túl messze volt a tíz percemhez képest) van egy tízezer férőhelyes szabadtéri amfiteátrum is, itt tartják meg évente a fegyvernem napját. Nagy buli lehet.
Van még egy legalább 60 méter hosszú és úgy 2,5 méter magas, hófehér fal, amelyre felírták Izrael eddigi háborúiban elesett, és a fegyvernemhez tartozó katonák
nevét, a ’48-as függetlenségitől kezdve a (folyamatban lévő) második intifádáig. Saccra úgy négyezer név olvasható eddig, és észrevettem, hogy roppant elővigyázatosak a szervezők: hagytak még helyet bőven…